Az igazi csoda természete

 

Miközben a helyszínre érkező lelkésztársa imádkozik érte, ő a mennyben jár. Itt leírhatatlan megnyugvást érez, különösen szép zenét hall, találkozik rokonaival, és elindul egy ragyogó kapu felé. Aztán váratlanul újra az autójában találja magát.

A mennybéli élmények leírása valójában csupán a könyv töredékét teszi ki. Sokkal nagyobb hangsúly esik arra a másfél évre, amely során Pipernek harmincnégy műtéten kell átesnie. Részletesen leírja az elképesztően fájdalmas kezeléseket és azok következményeit. Az átélt kínok miatt mély depresszióba esik, amely józan ítélőképességét is befolyásolja.

A balesettel kapcsolatban több körülményt valóságos csodaként élt meg: az életét köszönhette annak, hogy be volt kapcsolva a biztonsági öve, hogy a baleset egy hídon történt és nem az autópályán, s hogy nem szenvedett sérülést egyetlen létfontosságú szerve sem. Ám az igazi csodát számára mégis sokkal inkább orvosainak és ápolóinak megfeszített munkája és környezetének rendkívüli törődése, szeretete jelentette, amelyekről megjegyezi: „Az önfeláldozás és a szolgálat, amit egyik ember a másiknak tesz – illetve tehet – nem ismer határokat.”

Csak hosszú hónapok múlva beszél mennybéli tapasztalatairól. Vallomásával sokaknak ad erőt, ám a legtöbbet talán mégis azoknak tud segíteni írásával, akik az egyébként igen fájdalmas Ilizarov-féle csontnövesztő-készüléket kénytelenek magukon viselni, amellyel neki is hónapokig kellett együtt élnie. A könyv végén Don Piper megannyi kérdést fogalmaz meg – például, hogy miért kellett visszajönnie a földre, és tovább szenvednie. Ezekre nem ad, nem is adhat határozott választ. Elbeszéléséből azonban kiviláglik, milyen is az igazi csoda természete.

(Don Piper – Cecil Murphey: 90 perc a mennyben. 21. század Kiadó, 2012)