– A korábbi években káplánként szolgált egy olyan plébánián, ahol szintén meglehetősen pezsgő élet folyt. Mire tanította meg az élő hittel való gyakori találkozás?
– Pappá szentelésemet követően Nagykanizsára kerültem, az egyházmegye legnagyobb plébániájára. Fliszár Károly atya, a plébánosom nem is hagyta volna, hogy ne kapcsolódjam be teljes gőzzel a pasztorációba, a közösségszervezésbe, az ifjúsági programokba, a hitoktatásba.
Ennek a négyévi nyüzsgésnek a tapasztalatait hoztam magammal ide, Somogy déli csücskébe, s ahogyan annak idején Nagykanizsán, úgy most ezekben a falvakban is megpróbálom bevonni a munkába a világi segítőket, mert csak velük együtt, közös erővel építhetjük Isten országát. Az sem baj, ha a világiak szóvá teszik a hiányosságaimat. Sokat tanulhatok a meglátásaikból.
– Tamás atyát a hívek modern papnak tartják. Ön szerint melyek egy modern pap legfontosabb ismérvei?
– Az egyház sohasem siette el a lépteit, s ez a megfontoltság helyes alapállás. Ugyanakkor nem jó, ha egy pap nem halad együtt a korral. Az idő nyomában kell járni. Egy modern papnak, én úgy gondolom, mindenekelőtt jó embernek kell lennie. Ám az sem árt, ha tud mosolyogni, ha örömmel nyit be a portákra, ha az óvodába is betér, hogy lehajoljon a kicsikhez, vagy felemelje őket. Jó, ha együtt rúgja a bőrt hétvégén a kamaszokkal, akiknek máskor, a hittanórán Jézus cselekedeteiről és az élő hitről, a rendszeres vallásgyakorlásról beszél. És nem szégyen, ha egy temetésen a saját könnyeivel is küzd, miközben a szertartást végzi.
– Mikor érezte először, hogy mások szolgálatára hívja az Úr?
– Tapsonyban, ahol születtem, egymással szemben volt az óvoda és a plébánia épülete. Az ovisok – köztük én is – gyakran játszottak kint az udvaron. Amikor traktor ment el előttünk az úton, minden gyerek traktoros akart lenni, s amikor jött a kombájn, akkor hirtelen minden fiú kombájnosnak készült. Én viszont már akkor is pap akartam lenni. Nemegyszer előfordult, hogy az óvodából átlógtam a plébániára, úgy szóltak vissza az óvó néniknek: ne aggódjanak, nem vesztem el. A kaposvári katolikus gimnáziumban azután – ahol a Tapsi név is rám ragadt – tovább érlelődött bennem ez a szándék.
– A tavalyi iskolaév sem átlagosan indult. Mesélik, hogy a környék apraja-nagyja egybegyűlt a rendezvényükre…
– Régóta dédelgetett álmom volt létrehozni egy olyan találkozót, ahol a teológia mellett jól megférnek az élet más területei is. Istennel, illemmel és humorral címmel rendeztük meg a tavalyi tanévnyitó Veni Sancténkat, amelyre Balás Béla püspök is elfogadta a meghívásunkat. Ő mondta a szentbeszédet a zárómisén. A rendezvényre országos hírű vendégeket hívtam, és arra kértem őket, hogy beszéljenek a munkájukról. Itt járt Kovács András Péter, a Karinthy- díjas humorista, akiről köztudott, hogy azelőtt papnak készült. A stand-up comedy nagyágyúja nálunk azt mutatta meg, miként lehet keresztény módon, trágárkodás mentesen humorizálni. Görög Ibolya protokollszakértő pedig arról mesélt, hogyan kell európai módon viselkedni. Több mint kétszázan hallgatták őket bámulattal.
– Adott-e valamilyen tanácsot a papoknak az egykori protokollfőnök?
– Az egyik kollégám az előadás végén megjegyezte: régóta igyekszik megértetni a fiatalokkal, hogy a fekete nadrághoz, fekete cipőhöz nem illik fehér zoknit húzni. Ibolya helyeselt, és arra biztatta, hogy ne adja fel a küzdelmet. Felmerült az a kérdés is: vajon összeegyeztethető-e a papi ing és a farmernadrág. A szakértőtől első kézből kapott válasz szerint ennek bizony csak ifjúsági találkozón van helye. De az atyának még ilyen alkalmakkor is fekete cipőt illik viselnie.
