Az „ideális” költségvetésről

Az tehát az „ideális” költségvetés, ami úgy tart egyensúlyt a szűkös pénzügyi források és a finanszírozott szolgáltatások között, hogy a társadalom összetartozása – a szociális kohézió – fennmaradjon. A harmóniák megtalálása ma olyan, bel- és külgazdasági realitásokhoz igazodó új finanszírozási „egyenletek” megoldását követeli meg, amelyek megoldása messze meghaladja a hagyományos költségvetési számtan világát. Napjainkban, 2011 karácsonyán a jövő évi fejlődés fenntarthatósága a kérdés. A jó válasz pedig legkevésbé sem csak a megszorító és „lazító” intézkedések adózási és más (elvonási vagy éppen támogatási) számaival jellemezhető gazdasági-racionalizálási lépéseket foglalja magába, hanem a kevésbé számszerűsíthető külső és belső társadalmi alkalmazkodási képességeket is. Nyilvánvaló az is, hogy nem lehetséges jó célokat úgy megvalósítani, hogy az eszközök rosszak, egymásnak ellentmondanak, az adott társadalmi-gazdasági miliőben elfogadhatatlanok, esetleg nyíltan szembemennek a gazdasági realitásokkal. Ugyanakkor az, hogy mi megvalósíthatatlan, eredménytelen, destabilizáló és mi helyénvaló, biztonságot növelő és fenntartható értékteremtést nyújtó, az a pillanatról pillanatra változó, rendkívüli egyensúlyproblémákkal terhelt, s a pénzügyi-gazdasági válság megoldását a „sorok zárásában” kereső Európában korántsem egyszerű.

 A magyar gazdaságpolitikának több, egymást keresztező követelménynek kell megfelelnie. Meg kell őriznie a stabilizáció, a konszolidáció eddigi eredményeit, s ugyanakkor hatásos válságkezeléssel kell menedzselnie a pénzügyi feszültségek és a recesszió következményeit, elejét véve egy újabb, mélyebb krízisnek. A siker feltétele, hogy a gazdasági eredmények már rövid távon oldják a lakosságot terhelő megszorítások kedvezőtlen, társadalmi repedéseket okozó hatásait. Sürgető a foglalkoztatás növelése, a kiszorultak visszavezetése a munka világába, a gazdasági szereplők likviditásának és hitelképességének javítása. S mindezt úgy, hogy az ország közben biztonságosan finanszírozható maradjon, annak ellenére, hogy óriási a külső finanszírozás gyenge ország-kockázati besorolásból következő kamatfelára. A vezető valuták árfolyamai igen magas szinten stabilizálódtak a romló forinthoz képest, a monetáris politika kamatcsökkentési lehetőségei hiányoznak, s jövőre esedékes törlesztési kötelezettségeink dollármilliárdokban mérhetők.

A gazdaságpolitika 2011-ben nemcsak normatív, az egész reálgazdaságra és az államháztartásra irányított szerkezeti intézkedésekkel (például a személyi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, illetve szelektív forrásallokáció a költségvetési szférában) operált. Számos további módon beavatkozott a gazdaság működésébe: tucatnyi külön- és válságadóval, egyes célterületeknek, illetve társadalmi tevékenységek támogatásával összefüggésben nyújtott jelentős adókedvezménnyel, a devizahiteles lakáskonstrukciók törlesztésének – különösen végtörlesztésének – bankokra hárított konstrukciójával, a magán-nyugdíjpénztári rendszer forrásainak felhasználásával. A válság terheinek ezen új, markáns megoldásokkal operáló forgatókönyve nyilvánvalóan gazdasági, piaci érdekeket is sértett, az érintettek elkerülhetetlen viszontreakciót kiváltva. E forgatókönyv, az ilyen „innováció” fenntartása az újra elmélyülő globális és regionális pénzügyi válság körülményei között, terheltté vált bizonytalanságokkal. Bár kifejezetten jó a kereskedelmi egyenleg, a mezőgazdaság szépen teljesített, s az államháztartás 2011-es hiánya a különadóknak és az újabb és újabb költségvetési megszorításoknak, s elsősorban az átvett magán-nyugdíjpénztári vagyon nem kis része felhasználásának tulajdoníthatóan a tervezetthez közelítően valósul meg, tehát a „fundamentumok” jó része rendben van, mégis súlyos külső és belső finanszírozási gondok jelentkeztek. Pénzügyi biztonság nélkül pedig nincs esélye a fenntartható fejlődés pályájára állásnak. A működő tőke beáramlása – a környező országoktól eltérően – nem állt vissza a válság előtti szintre. Jelentősen csökkent a hitelállomány, a banki aktivitás meredeken zuhant, a vállalkozások által felvett hitelek megújítása is mind nagyobb nehézségekbe ütközik. A mai kilátások szerinti 2012-es, stagnáló szint a nemzeti össztermékben azt vetíti előre, hogy a közelebbi jövőben nem, legfeljebb 2013-ban indulhat meg a fejlődés alapját jelentő egyensúlyi növekedés a magyar gazdaságban. Ha eredményes lépések nem történnek, ez a halasztás az óriási forráshiánnyal, elmaradt felújításokkal, fejlesztések halogatásával terhelt államháztartást, a jóval több mint 2000 milliárdos, jórészt behajthatatlan követelésekkel is küzdő, zsugorodó bevételi oldalt és a hasonló nagyságrendű adósságszolgálati kötelezettséggel túlterhelt kiadási oldalt egyaránt nehéz helyzetbe hozza.

Az egyensúlyi növekedés eléréséhez – vagyis a fejlődést távlatilag megalapozó cselekvési forgatókönyv megvalósulásához – jelentős mértékű tőkebővülésre és technikai fejlődésre, valamint szakképzett munkaerőre volna szükség. Az előbbihez hitelkínálat, az utóbbihoz évtizeddel korábban megindított célirányos intézkedések (szabályozás, szervezeti feltétel és finanszírozási forrás) lennének szükségesek. A változásokhoz az államháztartási modernizáció, a nagy ellátó rendszerek – oktatás, egészségügy, önkormányzati rendszer – korszerűsítésének következetes végrehajtása mellett fordulat szükséges a gazdaságpolitikában. Nagy önfegyelemre, visszafogottságra, türelemre és empátiára van szükség ahhoz, hogy a változásokhoz való alkalmazkodás felelősségének terhe, az azonnali beavatkozások csábítása ne vigye a választott megoldásokat a rögtönzés irányába. Csak akkor lehet sikeres a stabilizáció és a felzárkózást előmozdító fejlődés kibontakoztatása, ha a szükséges szabályokat, intézményeket nem külső kényszer, „prezentációs érdek”, hanem belső harmónián nyugvó elhatározás alkotja meg. Tudva azt, hogy a hibák elkövetésének és kijavításának időigénye nem azonos, a fellendülés motorja az lehet, ha visszatér a bizalom. Mindezekkel a külső és belső társadalmi-gazdasági egyensúlytalanság állapotát, az ezt alakító folyamatokat (ha teljesen feloldani nem is, de) jobban kordában lehet tartani. A kép, ha nem is derűs, de azt mutatja, hogy lehetőségek ma is vannak. Ha az előttünk álló feladatok megoldásában sikeresek akarunk lenni, nem indulhatunk ki másból, mint a fejlődés értékeket őrző, ugyanakkor a világ változásaihoz alkalmazkodó megéléséből.

(A szerző az Állami Számvevőszék volt elnöke.)