Egyetlen megmaradt hazai népessége az Ócsai Tájvédelmi Körzeten belül él. Ezt a szakemberek évek óta figyelik, és mindent megtesznek a faj fennmaradásának érdekében. Bár az Ócsa környéki állományok védelme papíron megoldott, a terület és egyben a lepke jövője nem tűnt biztatónak. Félő volt, hogy a kis területen tenyésző lepke, egy „rossz” év után végleg eltűnik. A területen egyre kevesebb a víz, szárad a turján, felveri az aranyvessző, és bizony az ember is egyre intenzívebben használja a tájat. Ma már nemcsak iparszerű mezőgazdasággal, hanem a terjedő ipari parkokkal is számolni kell. Ezért is vettük sokan értetlenül, amikor voltak olyan „természetvédők” és „kutatók”, akik nem örültek annak a hírnek, hogy a lepkét sikeresen áttelepítették egy másik alföldi turjánosba, ahol ugyanolyan odaadással védik a fajt és segítik fennmaradását, mint Ócsán. Nehezményezték, hogy „fokozottan védett” fajról lévén szó, az áttelepítők nem járták be azt a bürokratikus utat, amelyet a törvények előírnak. Bízom benne, hogy mindezt hivatalból kellett mondaniuk azoknak, akik ezt mondták, mert szívük mélyén nagyon is örültek a hírnek. Voltak olyanok is, akik különféle, ráadásul nagyon költséges előkutatásokat hiányoltak, amelyek feltételezéseken alapulnak. Ezek tesztelése jó pár évbe került volna, meg jó sok pénzbe. Addig lehet, hogy a lepke kipusztul. De a józan ész fölülkerekedett: lehet folytatni a telepítést, mert lám, sikeres, és most már nagyobb esély van arra, hogy a lepke fönnmarad hazánkban. Aztán jön a hír: megtalálták a Hanságban is! Az ottani állomány az előzetes felmérések alapján jóval nagyobb, mint az ismert ócsai – az abból telepített újakkal együttvéve. Tehát a faj pannóniai jövője nem is olyan reménytelen. Elgondolkodtató viszont, hogy a hansági előfordulásról régóta tudtunk, csak a harmincas évek óta senki sem jelezte. Hogyan is tehette volna? A hajdan oly aktív magyar lepkésztársadalmat egészen szétverte a huszadik század társadalmi kataklizmáinak sora. Most jutottunk el odáig, hogy újra kezdjük birtokba venni saját hazánkat. Mivel nem volt ember az egész Hanság vidékén, aki a fajt keresve bejárta volna a turjánokat, kipusztultnak hitték. De most megtalálták, mint a száz bárányból az egyetlen elveszettet. Az egész nyári történetnek számomra fontos üzenete van: a természetet lehet védeni, de a teremtést ajándékként kell elfogadni, vigyázni rá, és nem elveszíteni vagy megfeledkezni róla. És mint jó sáfár, gazdálkodni kell vele. Amit kaptunk, nem rakhatjuk a sarokba vagy díszként föl a polcra, de nem is áshatjuk el, hogy konzerváljuk a jövő nemzedéknek, hátha azok majd jobban élnek vele vagy szerencsésebbek lesznek. Nem. Nekünk a mai napon, a jelenben van a feladatunk, ezért kell tisztában lenni az ajándék igazi értékével. Hivatásunk az életet szaporítani, hogy legyen, és hogy bőségben legyen az utánunk következőknek. Ma már pontosan tudjuk, milyen élőhelyeken él az Ezüstsávos Szénanimfa. Ezek a területek páratlanul gazdagok mind állat-, mind növényfajokban. És tudjuk azt is, hogy a mi figyelmünk és aggódó, de cselekvő „természetvédelmünk” nélkül a teremtésnek ez a kis darabkája elveszne az unokáink számára.
