A több száz résztvevő között a lelkipásztorkodó papok, szerzetesek, állandó diakónusok mellett örvendetesen sok világi munkatárs, hitoktató is volt. Összeállításunkban a központi kápolnai program, illetve a kiscsoportos fórumok néhány előadója összegzi gondolatait.
Bíró László püspök:
– Az evangelizáció a saját megtérésünkkel, önmagunk rendbe szedésével kezdődik. A természetfölötti a természetesre épül. Akár papról van szó vagy szerzetesről, házasságban vagy magányosan élő hívőről, a keresztény tanítást hirdető ember hitelességének feltétele az állapotbeli rendezettség. Életünknek, magatartásunknak rendezettnek kell lennie, mégis sokszor úgy tűnik, mintha a slamposságot összetévesztenénk a szegénységgel. Főpásztorként ez zavar. Tapasztalom, hogy a szorgalmas háziasszony nehéz szívvel küldi a gyermekét egy olyan hitoktatónőhöz, aki rendetlen, elhanyagolt. Ha a pap közvetlen környezete olyan, hogy nem lehet hozzá jólesően belépni, nem lehet nála otthonosan leülni, a hívek nem nagyon hallgatnak a szavára, sőt, inkább szánják – az ilyen lelkipásztor egészen biztosan nem ébreszt maga körül újabb hivatásokat. Tehát nagyon fontos, hogy a cölibátusban élő ember körül rend legyen: ez nem csupán az ő személyéről szól, de az evangélium hirdetésének lehetőségeiről is.
Fábry Kornél plébános:
– Az Alpha-kurzus módszerét 1977-ben alakították ki Nagy-Britanniában, anglikán keretek között, ám átvették protestáns felekezetek és a katolikus egyház is. A kurzus egy tizenegy alkalomból álló vacsorasorozat, ahová olyan embereket várunk, akik szívesen hallanának a kereszténységről, ám van bennük egyfajta gát. Templomba nem szívesen lépnek be, mert nem érzik otthon magukat, nem tudják, mikor mit kell csinálni – de vacsora mellett szívesen elbeszélgetnek az élet nagy kérdéseiről. Minden alkalom vacsorából, előadásból és kiscsoportos beszélgetésből áll. A témák a kereszténység alapjait nyújtják: ki Jézus Krisztus, miért halt meg, hogyan vezet minket Isten, hogyan imádkozzam, hogyan olvassam a Szentírást, ki a Szentlélek, és így tovább.
A kurzus lényege, hogy a résztvevők önként jönnek: semmi sem kötelező. A cél, hogy tizenegy hét alatt megismerjék a kereszténység alapjait, barátságok szövődjenek közöttük, s ezáltal csatlakozhatnak a közösséghez, amely általában egy plébániai közösség. Gyakran mondom, hogy az Alpha-kurzus egyfajta prekatekumenátus, vagyis nagyon jó előszoba azoknak, akik szeretnének felkészülni a szentségek felvételére. Ám nemcsak azoknak szól, akik korábban soha nem jártak templomba és nincsenek megkeresztelve, hanem azoknak is, akik esetleg korábban már részesültek valamelyik beavató szentségben, esetleg egy ideig hittanra is jártak, de később hosszú évekre elhagyták a vallásos életet. Vannak, akik a kurzusnak köszönhetően tíz-húsz év után térnek vissza az egyházba. Akadnak olyanok is, akik ugyan eljárnak szentmisére, de inkább csak úgy belenőttek a vallásba, és nem tudnak sokat a hit dolgairól – számukra nagyszerű megerősítést jelent a kurzus.
A tizenévesektől fölfelé bármely korosztálynak és társadalmi csoportnak ajánlható. Van ifjúsági, börtön-, kismama-, munkahelyi és általános Alpha: minden életkorra és élethelyzetre kidolgozták a megfelelő témaköröket. A kurzus része egy hétvége, pontosabban péntek este és szombat, amelyet nálunk rendhagyó szentmise zár: a szertartás során a pap a liturgia minden mozzanatát elmagyarázza. Az emberek szívesebben eljönnek a templomba, ha értik, hogy ott mi miért történik. Mi több, tapasztalataim szerint az efféle magyarázatot a naponta szentmisére járó hívek is örömmel veszik, mert így mélyebben megérthetik a liturgiát, amelynek számos részlete szokásként él bennünk, és soha nem kérdezünk rá, hogy mi a valódi jelentésük. A módszerrel kapcsolatos további tudnivalók a www. alphakurzus.hu honlapon találhatók.
Marik József családapa, egyházmegyei missziós referens:
– A tény, hogy a Vatikán külön tanácsot állított fel az új evangelizáció céljára, egyértelműen jelzi: XVI. Benedek pápa számára ez a kérdés nagyon fontos. A korábbi szentszéki megnyilatkozások is régóta előrevetítik az evangelizáció szükségét, s hogy Európa újraevangelizálásra szorul. Azt hiszem, nem szükséges hosszan bizonygatnom, hogy Magyarország e tekintetben is európai ország… Ugyanakkor hazánkban olyan lelki tartalék, letétemény van, amely arra a reményre jogosít, hogy nálunk valami máris elindult, illetve a közeljövőben valami fontos fog tőlünk kiindulni. Lassan egy évtizede erről álmodozunk: nem egyszerűen arról van szó, hogy végbemehet egy megújulás, egy ébredés – ez olyan mértékű lehet, hogy kisugároz a szomszédos országokra vagy akár a földrészre. Melyek e folyamat első jelei? Az utóbbi években egyre több olyan közösséget (plébániát, mozgalmat, különböző arculatú egyesületet) látok, amelyeknél komoly szerep jut az evangelizációnak, és rendkívül tudatosan készülnek erre. Mind több lehetőség nyílik arra, hogy az egyszerű emberek is megtanulják a keresztény hit alapjait, és megéljék a keresztény élet örömét, értelmét. Mi, a missziós folyamatban részt vevő világiak azért dolgozunk, hogy egyre több embert alkalmassá tegyünk az örömhír átadására. E célhoz elsősorban a személyes megtérésen keresztül vezet az út, enélkül nincs továbblépés. Alapfeladat, hogy egyre több olyan ember legyen, akik számára első számú érték a keresztény hit, a megváltás. Csak ilyen emberek adhatják tovább hitelesen a krisztusi tanítást, a kegyelmi élet tapasztalatát. Sokáig tabunak számított az a téma, hogy a kereszténységben Isten kegyelme testileg vagy érzékszervileg megtapasztalható. Ma már bátran beszélhetünk erről. Az viszont kétségtelen, hogy a puszta élmény: Isten szeret engem, meg akar váltani, még nem jelenti azt, hogy ezt megfelelően tovább is tudom adni. Szerencsére vannak olyan kurzusok és lelkigyakorlatok, ahol a keresztények megtanulhatják, hogyan adják tovább a lelki kincseket.
Gáspár István plébános,
az Országos Lelkipásztori Intézet elnöke: – Ez idő tájt Nagymaroson szolgálok, de a kilencvenes években egyszerre öt falu boldog plébánosa voltam a Mátra lábánál, Szurdokpüspökiben. Emlékszem, papnövendékként féltem a gondolattól, hogy túlterhelt plébánosként majd habzó háttal rohangálok egyik helységből a másikba – nem biztos, hogy egy fiatal számára ez a legvonzóbb papi életforma… Állomáshelyemre érkezve nagyon tudatosan próbáltam megszólítani a felnőtteket, mondhatni Szent Pál apostol példáját követve, aki a felnőttek evangelizálása révén teremtett élő közösségeket. Nagyon könnyű kijelenteni: „Kérem szépen, ebben a faluban semmit sem lehet csinálni!”… Sajnos gyakran megkísért minket ez a helytelen látásmód. Úgy tapasztaltam, hogy a falvakban élőknek több idejük van, mint a városlakóknak, és fogékonyabbak, lelki értelemben éhesebbek az örömhírre. A hagyományos vallásosság pedig olyan alap, amelyre bátran építkezhetünk. A plébánián kialakítottunk egy kápolnát, amely csakhamar a lelki élet forrásának bizonyult. A lelkipásztori munka nagyon fontos kiindulópontjának tartom a szentségimádást: szilárd meggyőződésem, hogy ez a kulcs. Bármikor elkezdhetjük, nem anyagi kérdés, és minden faluban akad mellénk egy-két ember – ha pedig mégsem lenne, akkor a pap egyedül üljön az Oltáriszentség előtt. Egészen biztos, hogy előbb-utóbb társak is csatlakoznak hozzá, s ha többen vagyunk, hálát kell adni Istennek.
Andó Attila plébános:
– A Temesvári egyházmegyében található Lippáról érkeztem. Ez egy úgynevezett szórvány plébánia, vagyis Lippa városa mellett tizenhárom falu lelkipásztori ellátását végzem, immár nyolc éve. E jókora területen összesen kilencszáz katolikus hívő él, háromnyelvű közösségben – Lippán négyszázötvenen, a többiek szétszórva a falvakban. A magyar lakosság arrafelé elöregedett: évente három-négy keresztelőre harminc temetés jut. Lelkipásztori szempontból a helyzet úgy összegezhető: sok energiával kevés eredmény, mindenért meg kell izzadni. Ez a terület már az ortodox világ határa, és a parlagon élve nagyon nehéz megőrizni a katolikus öntudatot. Nehéz megértetni a hívekkel, különösen a fiatalokkal, hogy a katolikus hit és a magyarság önmagában érték. Erősen küzdeni kell, nehogy teljesen beolvadjanak. A falvakba havonta egyszer-kétszer járok ki misézni, a hittanórákat péntekenként és szombatonként tartom. Próbálom összeszedni a diákokat, de ez nem könnyű, mert minden faluban csak két-három magyar gyerek lakik, kisebbek és nagyobbak. Próbálok ifjúsági programokat is szervezni, több-kevesebb sikerrel. A fő nehézség, hogy hatalmas a terület: ha összekötöm a térképen a településeket, hatvan kilométeres átmérőjű kört kapok, és Lippa nagyjából a kör közepén található. Arrafelé túlnyomórészt német ajkú lakosság élt, ám az elmúlt évtizedekben a többségük kivándorolt, az idősek pedig meghaltak. A magyar lakosság aránya eredetileg is alacsony volt, öntudatuk mára nagyon meggyengült. A negyven év alattiak – főként a falvakban – már csak elvétve beszélnek magyarul, s nem is nagyon értik a magyar szót. A hittanórákat románul tartom a nagyobbaknak, a kilencedik osztálynál fiatalabbakat egy csángó ferences apáca tanítja. A vasárnapi szentbeszédet három nyelven mondom: magyarul, románul és németül. Nem szoktam álmodozni: napról napra végzem a dolgom, próbálom gondját viselni a rám bízott közösségnek, és hagyom, hogy az Úristen vezessen, és néha meglepjen. Örülök, hogy eljöhettem Egerbe: töltekezem, gyűjtöm a lelki kincseket, de nem akarok forradalmárként hazamenni.
Fotó: Kissimon I.
