Istenünk, aki nékünk e csodálatos Szentségben kínszenvedésed emlékét hagytad, kérve kérlelünk, hogy tested és véred szent misztériumát úgy tiszteljük, hogy megváltásod gyümölcsét magunkban szüntelenül tapasztaljuk.
Ezt a könyörgést imádkozzuk öt alkalommal az imaórák liturgiájában a szentmisén, de szentségi áldások során is elhangzik, mégpedig a Tantum ergo kezdetű himnuszhoz vagy az O sacrum convivium antifónához kapcsolódóan. A könyörgést Aquinói Szent Tamásnak tulajdonítja a hagyomány, és érdekességként megjegyezzük, hogy noha a szentmise kezdő könyörgései általában az Atyát szólítják meg, ezt a könyörgést az Egyház Jézus Krisztushoz, Isten Fiához intézi. Szent Tamás Lukács evangéliumára és Szent Pál apostol levelére hivatkozik. „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) „Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre«.” (1Kor 11,23–25) A skolasztikus tudós hangsúlyozza, hogy a szentség az Úr kínszenvedésének emléke (Zsid 10,1–14) mint szentség és mint a szentmise cselekménye; s misztikus táplálék (Péld 9,5; Iz 25,6; Óz 2,24), ami a megváltó kereszthalál kegyelmét közvetíti, amelyet tisztelet illet – ez Szent Ágoston tanítására utal: nemo autem illam carnem manducat, nisi prius adoraverit (márpedig senki sem eszi azt a kenyeret, hacsak előtte nem imádta), En in Ps 98,9 –, és amely életünk részévé kell, hogy váljon a boldog színelátásra. Ennyiben a könyörgés hálaadó jelleget visel a szentmiséért és az Eucharisztia szentségéért, amelyet az Adoro te devote himnuszban így köszönt a költő: Urunk halálának emlékezete, embernek éltet adó eleven kenyér, add lelkemnek belőled élnem, mindenkor ízlelnem édességedet.
