Isten meg akar vigasztalni minket
Fotó: Lambert Attila

 

Régebben gyakran vártam vonatot Szajolban, de manapság is viszonylag sűrűn megfordulok az Alföld e fontos és szépen felújított vasúti csomópontján: tisztaság, szépen gondozott virágok, sárgára festett, tetszetős állomásépület zöld ablakokkal, térkövezett, megfelelő magasságú peron esőbeállóval, modern utastájékoztató táblák, automata hangosbemondó – barátságos környezet fogad, és mégsem tudom torokszorító érzés nélkül eltölteni itt azt a néhány percet, amíg megérkezik a csatlakozásom. Szinte látom, amint egy halálra rémült vasutas kivágódik a forgalmi irodából: „Te, Sanyi, ez az egyesre futott!” A rossz vágányra tévedt gyorsvonat mozdonya még áthalad a váltón, de a leszakadó kocsik a felsővezeték oszlopait magukkal rántva az állomásépületbe és a mellette álló szolgálati lakásokba csapódnak, szétrobbantva azok falait… Az 1994. december 2-án történt, harmincegy halálos áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség emlékét ma Kő Pál alkotása őrzi Szajolban. Az emlékművet, amely az égbolt egy leszakadt darabját ábrázolja az elhunytakat jelképező csillagokkal, a kisiklott szerelvény által romba döntött szolgálati lakások helyén állították fel. Csodával határos módon a vasutasházban élők közül mindenki könnyebb sérülésekkel élte túl a balesetet. Köztük volt a tragédia idején hatéves Kovács Zsolt is, aki ma már a Váci Egyházmegye újmisése.

Idős úr és papi civilt viselő fiatal férfi bekeretezett fotót tart a kezében, amelyen ijedt kisfiút emel ki az összedőlt ház romjai közül egy tűzoltó. A közelmúltban számos internetes oldalon jelent meg ez a kép, és sokan osztották meg a közösségi médiában a hozzá tartozó cikket. Mi történt ezen a különleges találkozón?

– A szajoli plébános, Lengyel István atya meghívott, hogy én tartsam náluk az augusztus 20-i búcsút. Szerette volna, ha ezen a napon megünnepelnénk az újmisémet, én prédikálnék, majd a szertartás végén újmisés áldást adnék. Az áldás előtt a plébános megajándékozott. Kaptam egy képet a szajoli templomról. Nagyon örültem neki, igazán szép gesztus volt. Aztán azt mondta, hogy készült még valamivel. Nagy meglepetés volt számomra a megmentésemet ábrázoló, kinagyított kép, amit mutatott: ez annak idején díjnyertes sajtófotó lett. A kezembe adta, hirtelen szóhoz sem jutottam. Felemeltem, hogy a jelenlévőknek megmutassam: ezen a felvételen látszik Isten gondviselése. A plébános akkor azt mondta, hogy itt van velünk az a férfi is, aki kimentett a romok közül – a harmadik-negyedik padból kilépett egy idős úr, ő volt az az egykori tűzoltó. Nagyon megható pillanat volt, odamentem hozzá, megöleltem, ő pedig visszaölelt. Mondtam neki, hogy remélem, lesz még időnk beszélgetni, és a szentmise utáni fogadáson volt is rá alkalmunk. Ez a találkozás csak úgy belekeveredett az újmisébe. Mi egyébként körülbelül fél évet éltünk Szajolban: 1994 márciusában költöztünk oda, és decemberben megtörtént a baleset, ami miatt a település kitörölhetetlenül beleivódott a családunk történetébe.

Nem okoz Önnek fájdalmat újra felidézni a tragédiát?

– Nem, már nem. Persze a mai napig előttem vannak az események képei, bármikor fel tudom idézni, hogy mi történt ott, ahogy beszakad alattunk a padló… De érzelmileg már nem zaklat föl mindez. A családban december 2-án minden évben megemlékeztünk a történtekről. És korábban is megkerestek újságírók, hogy a tragédiáról kérdezzenek.

Az egyik írás éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg az Új Néplapban.

– Igen, bár erről általában nem nagyon szoktam beszélni, nem szeretném, hogy erről jegyezzenek meg az emberek. Persze ami történt, az elválaszthatatlan részévé lett az életünknek, és mélyen megélt istenélménnyé vált számunkra.

Mennyiben befolyásolta az Ön és családja későbbi életét a baleset? Közrejátszott az Isten felé fordulásukban az, hogy a család tagjait könnyebb sérülésekkel mentették ki a romok alól?

– Alapvetően. Ahogyan édesanyám mondta mindig, számunkra olyan volt ez, mint valami újjászületés, hiszen a Jóisten megmentett minket. Amikor az ember az életéről gondolkodik, ott van benne, hogy igen, Isten épségben kimentett minket abból a helyzetből, tehát biztosan van valami célja az életünknek, valami, amit be kell teljesítenünk. Kiderült számunkra, hogy kedvesek vagyunk Istennek, és hogy ő szabadító Isten. Amikor kamaszkoromban vagy bármikor máskor lázadoztam a hitem ellen, ez a gondolat mindig visszatérített, így sohasem tudtam elszakadni a vallástól.

Megmaradt a kapcsolata a baleset többi túlélőjével vagy esetleg az áldozatok hozzátartozóival?

– Nem igazán. Egy ideig, amikor még gyerekek voltunk, édesanyám tartotta a kapcsolatot az egykori szomszédainkkal, akik a balesetben szintén elvesztették a lakásukat. Nekem nem nagyon maradtak emlékeim erről, de azt tudom, hogy amikor beköltöztettek minket Szolnokra, a közelünkben ők is kaptak egy szükséglakást. Mivel a közös élmény összekötött minket, egy ideig még átjártunk egymáshoz, kerestük egymást, aztán később meglazult a kapcsolat.

Ön és a családja azok közé tartozik, akik túlélték a balesetet, azonban számtalan család veszítette el a hozzátartozóját 1994. december 2-án. Ráadásul a tragédia áldozatai főként középiskolás és egyetemista fiatalok voltak, akik péntek délután lévén éppen hazafelé tartottak. Minden halál szomorú, de a fiatalok hirtelen és értelmetlen halála különösképpen az. A tömegszerencsétlenségek idején gyakran tör elő az emberekből kérdés: Hol volt akkor Isten? Miért engedte, hogy harmincegy halálos áldozatot követelő emberi mulasztás történjen a szajoli vasútállomáson? Ön szerint mi a legmegfelelőbb válasz e kérdésekre?

– Ezt nagyon nehéz megválaszolni. A baleset huszadik évfordulójára írtam egy üzenetet Lengyel István atyának, amit fel is olvasott a templomban. Úgy emlékszem, a Bölcsesség könyvének arra a részletére hivatkoztam, amelyben az áll: „Isten sietett kimenteni őket a romlottság köréből (…) Látják ezt az emberek, de nem értik (…), hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottjaira” (vö. Bölcs 4, 10–11.14–15). A halál gyakran eszköz Isten kezében, és megmentésként is fel lehet fogni, úgy, hogy Isten ezáltal valami nagyobb rossztól mentette meg őket. Ami az emberi síkon tragédia, az nem biztos, hogy a magasabb isteni síkon is az. Gondoljunk csak Jézus Krisztus megtestesülésére: Szűz Mária szempontjából elég tragikus helyzet volt ez: egy fiatal lány várandós lett, s ezzel megszomorította a vőlegényét, az apját, az anyját. Hirtelen teljes egzisztenciális válságba került, hiszen a régi világ felfogása szerint kinek kellett egy leányanya, aki könnyűvérűnek látszott? Mária megdöbbentette az egész környezetét, a falu lakói megbotránkoztak, Isten mégis ezt az utat választotta ki arra, hogy elhozza nekünk az üdvösséget. Ami az emberi világban tragédiának tűnik, az az isteni perspektívában új értelmet nyerhet, és hosszú távon pozitív hatása lehet. Nagyon sajnálom a tragédia áldozatait. Nem ismertem, és nem is fogom megismerni őket… Isten nyugosztalja valamennyiüket! Néhány túlélőre emlékszem a kórházból, ahogyan kezelték őket, és hangosan kiáltoztak a fájdalomtól… Kemény időszak volt.
Az ember elvárná, hogy minden kérdésére feleletet kapjon. Jó példa az Ószövetségből Jób könyve. Amikor a megannyi csapással sújtott Jóbhoz megérkeztek a barátai, melléültek a hamuba, egy szót sem szóltak, csak a jelenlétükkel vigasztalták őt. Semmilyen választ nem tudtak adni arra, hogy miért történt vele az a mérhetetlen sok katasztrófa. Emberi szinten nincs minden kérdésre válasz.

Ezzel kapcsolatban Barsi Balázs ferencesnek volt egy emlékezetes mondata. Amikor 1993. február 12-én Pörbölynél személyvonat és iskolabusz ütközött, tizenegy gyermek vesztette életét a balesetben. A tragédiát követően rengetegen telefonáltak be a televízió vallási műsorainak szerkesztőségébe, és azt kérdezték: Hol volt abban a pillanatban Isten? Miért engedte, hogy ennyi gyermek halálát okozza ez a baleset? Balázs atya azt válaszolta, hogy Pörbölynél nem Isten követett el mulasztást, hanem az ember: a tolvaj, aki ellopta a fénysorompó akkumulátorát, illetve a buszvezető és a mozdonyvezető, akik nem a látási viszonyoknak megfelelően vezettek. Ezt a gondolatot Máthé György szolnoki plébános is fölelevenítette 2017 januárjában, a veronai busztragédiával kapcsolatban.

– Valóban, ezek a szörnyű balesetek legtöbbször emberi mulasztásra vezethetők vissza. Úgy tudom, Szajolban szabálytalan tolatás történt, ami miatt átállítódott a váltó. Emiatt siklott ki a Nyíregyházáról Budapestre tartó gyorsvonat.
A gyász természetes folyamatához hozzátartozik a harag is. Keressük, ki a felelős a történtekért, és hibáztatjuk a váltókezelőt, a vasúttársaságot, a kormányt és végezetül Istent. Mennyiben tehet Isten ezekről a tragédiákról?
– Emlékszem, amikor még a szemináriumi éveim előtt szociológiát tanultam Debrecenben, az egyik iskolatársam szemrehányóan azt kérdezte tőlem, miért hagyja Isten az afrikai éhezést. Azt feleltem, hogy nem ő hagyja, hanem mi, emberek. A világ javainak igazságtalan elosztásáért mi vagyunk a felelősek, nem Isten. Ő elküldte közénk szent Fiát, aki tanítást adott nekünk. A mi bűnünk, hogy nem akarunk annak megfelelően élni.

Például mindig pontosan teljesíteni a ránk bízott feladatot: vasutasként a szabályoknak megfelelően végezni a tolatást, majd ellen­őrizni a váltót, hogy a gyorsvonat biztonságosan haladhasson át az állomáson.

– A balesetről egyébként egy vasútmérnök komoly tanulmányt készített. Azt írta, legalább három ponton kell hibázni ahhoz, hogy egy ilyen katasztrófa bekövetkezzen.

Hogyan tudja helyreállítani a sérült istenképét az, aki egy ilyen tragédia folyamán veszítette el a hozzátartozóját vagy szenvedett maradandó károsodást? Mit tehet az ember azért, hogy képes legyen elengedni az Isten vagy akár a baleset közvetlen felelősei iránti haragot?

– A legfontosabb, amit mi, emberek egymásnak adhatunk, a megértés, valamint a felhívás a bűnbocsánatra. A szolgálattevők hibáztak, súlyos mulasztást, bűnt követtek el, hiszen hibájuk emberéleteket követelt. Felelősséggel tartoznak azért, amit tettek, de azoknak, akik a tragédiát elszenvedték, illetve a hozzátartozóiknak törekedniük kell a megbocsátásra. Így nekik is könnyebb lesz, nem kell olyan terhet cipelniük, ami csak megmérgezi a mindennapjaikat. A baleset előtti állapotot visszahozni, az eseményeket meg nem történtté tenni nem tudják, viszont az újrakezdéshez szükség van a megbocsátásra. A környezetükben élőknek pedig az együttérzésre és a vigasztalásra kell törekedniük. Isten minden nehézségben meg akar vigasztalni bennünket, erőt adni az újrakezdéshez, megmenteni minket. A kérdés csak az, hogy elfogadjuk-e, hagyjuk-e, van-e bennünk ráhagyatkozás és bizalom Isten iránt.
Gyerekként az egészből csak annyit fogtam fel, hogy mi túléltük, s ezért nagy hálát érzünk Isten és mindazok iránt, akik a mentésünkben segédkeztek. Akkor még nem értettem, milyen hihetetlen veszteséget éltek át azok, akiknek a szeretteik meghaltak a balesetben. Ez a tragédia megtörtént, de senki sem akarta, hogy így legyen. Felelőtlenség, emberi mulasztás okozta, de úgy érzem, a folytatáshoz arra van szükség, hogy mi, emberek vigasztaljuk, támogassuk egymást, és segítsük az érintetteket vigasztalódni Istenben, aki továbbra is szereti őket. Hozzátartozóik halála nem azt jelenti, hogy Isten elfordult tőlük. Az ő útjuk is ugyanúgy a boldogság felé halad.
Egyikünk szentté válása sem gyerekjáték. Senkinek sem könnyű végigjárni az utat: rengeteg kínt, fájdalmat, betegséget kell elszenvednünk, miközben folyamatosan bennünk visszhangzanak a miértek: miért kell szenvednünk, veszteségeket átélnünk, meghalnunk? Miért kell átélnünk szeretteink és a hozzájuk fűződő kapcsolatunk halálát? Miért történik mindez, és miért nem lehet minden olyan szép, amilyennek elképzeltük? Amikor ilyen kétségek gyötrik az embert, én azt tudom javasolni, hogy keressük Isten látószögét a történtekben. Ha megbízunk a bölcsességében és üdvösségszerző akaratában, s a szívünkben rábízzuk elvesztett szeretteinket, akkor idővel megnyugszik benne a lelkünk. Elhisszük-e, hogy nála vagyunk a legjobb helyen már itt, a földön és a halálon túl is? Keressük az isteni perspektívát, azt, hogy az átélt események által hová akar eljuttatni bennünket Isten! Az életben és a halálban titkok rejlenek. Ezekre a kérdésekre nem fogunk tudni olcsó válaszokat adni.

Életmód-tanácsadók szokták mondani, hogy veszteség idején nem a miért, hanem a hogyan tovább a legmegfelelőbb kérdés. Miként folytassuk az életünket a szerettünk nélkül vagy tartósan károsodott egészséggel? Hogyan tudunk új életet kezdeni? Ha folyton csak a miértekkel foglalkozunk, megbetegítjük magunkat.

Ez így van.

A hivatása összefügg a balesettel?

– Szerepet játszik benne, bár nagy az időbeli távolság a kettő között.

Ha nem történt volna meg ez a tragédia, vajon akkor is itt és így találkozhatnánk?

– Szerintem igen. Isten a papi hivatást az ember szívébe rejti. Olyan ez, mint a prófétai hivatás: „már anyád méhétől fogva kiválasztottalak”. A mai napig hiszem, hogy Isten a papságra választott ki engem. Minden ember számára kijelölt egy utat, ami a boldogságunk útja. A mi dolgunk az, hogy kikutassuk, felfedezzük ezt… Izgalmas dolog megkeresni, merre vezet a boldogságunk útja. A vágyakozás segít abban, hogy megtaláljuk. Isten ugyanis mind­annyiunk lelkébe mély vágyat ültet, amit nem mi találunk ki, hanem tőle kapunk. Én szociológiát és szociálpolitikát tanultam, teljesen más karriert képzeltem magamnak, de valahányszor a papságról hallottam, mindig megrezdült valami a lelkemben. A papság jó esetben olyan, mint a szerelem: az ember beleszeret Istenbe, és nagyon mély vágyat érez az után, hogy vele lehessen. Ez a szerelem sokkal inkább szellemi, mint a két ember közötti érzés. Ez a személyes szeretet szabaddá tesz Krisztusban. Isten rabul ejt, hogy szabad legyek. Ez a szerelemhasonlat azért is jó, mert felhívja a figyelmet rá, hogy nem kell aggodalmaskodni. A kereszténység nem a görcsösség vallása, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozásé. Az ő szeretete tesz alkalmassá a boldogságra, a krisztusi útra.

Soha nem akart vasutas lenni?

– Édesanyám szerette volna, hogy az legyek. Kérésére be is adtam a jelentkezésemet a közlekedésmérnök szakra, de tudtam, hogy úgysem oda fogok menni.
Önök többgenerációs vasutascsalád, ugye?
– Igen, édesapám is vasutas volt, a nagyapám is. Lehet, hogy a balesetnek tudat alatt köze van ahhoz, hogy mi az öcsémmel nem lettünk azok. Ennek ellenére rengeteget vonatoztunk, és továbbra is vallom, hogy a vasút az egyik legbiztonságosabb közlekedési eszköz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..