A C év olvasmányos rendjéhez igazított áldozási antifóna valójában nem a felolvasásra szánt evangéliumi szakaszt idézi fel (Lk 9,11b–17), hanem a második olvasmány szövegét Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első leveléből (1Kor 11,23–26): Ez a test, amely értetek adatik, ez az újszövetség kelyhe az én véremben – mondja az Úr. Ezt cselekedjétek, valahányszor veszitek az én emlékezetemre. Az avatott szem és fül azonnal felismeri, hogy az antifóna nagycsütörtökön, az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmisén hangzik el, és szövegében némi átfedéssel a Quotiescumque antifónát megelőző szakaszt tartalmazza. Szent Pál tanítása azonos az apostolok és ezáltal az Egyház igehirdetésével, ezért nem is lepődünk meg azon, hogy az eucharisztikus vacsora krisztusi szavait Lukács evangéliumához hasonló módon tolmácsolja (Lk 22,19–20). Pál, felidézve az eucharisztikus vacsora szertartásának szavait, a korintusi közösség számára valójában útmutatást ad: megemlékezve Jézus haláláról, egzisztenciálisan kapcsolják össze életüket ővele és egymással. Pál a közösség számára irányadó tanítást ad Jézus önátadó-kiüresítő magatartásáról: az eucharisztikus kenyértörés elképzelhetetlen a karitatív kenyértörés nélkül, hiszen a kettő egységet képez Krisztusban, és ezért egynek kell lennie a közösség életében is. A megemlékezés nem szubjektív cselekedet, hanem a történelmi múltban végbement üdvtörténeti cselekménynek a jelenben történő át- és megélése. Míg Jánosnál a maradni ige nyer fontos szerepet, addig Pálnál az összejönni. Az Úr vacsorája és a saját vacsora, a kenyér és a bor, a test és a vér ilyen jellegű összekapcsolása kiemeli, hogy az Eucharisztia méltó vételének feltétele az önátadás a közösségnek. A kenyértörésben való hiteles részvétel (1Kor 11,27–34), mint a szóban és a liturgikus keretek között megvallott hit, elválaszthatatlan a javak egzisztenciálisan áldozatos elosztásától. A Krisztussal való egység egyúttal a közösséggel való egység is.
