„Amit a vacsorán cselekedett, tennünk nyilvánvalóan elrendelte, az ő emlékére.” Az Angyali Doktor tovább fejtegeti a megemlékezés témáját, mégpedig elsősorban Lukács evangéliumának soraira hivatkozva: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19c) Jézus cselekedete, miszerint kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és továbbadta a pászkavacsora résztvevőinek, egészen természetes volt. Az újdonság abban rejlett, hogy főpapként cselekedett, és a kísérőszavak hamarosan bekövetkező életáldozatára (sacrificium) vonatkoztak, hiszen a kenyeret saját testével, pontosabban személyével azonosította. Az utasítás is újszerű: a régi húsvéti vacsorát (Kiv 12,14; MTörv 16,3), ahogyan azt az előző versszak esetében már említettük, új megemlékezésre változtatta. Szent Tamás erre a Szent Lukács evangéliumához írt előadásaiban is utal, főleg Tiszteletreméltó Bédára hivatkozva (Cat. in Luc. cap. 22. lect. 5). Jézus arra utasítja tanítványait, hogy a jövőben húsvétjára, átvonulására emlékezzenek, hogy így közösségben maradjanak vele. A ST IIIq73a5 végén Aquinói Szent Tamás Szent Pálra és egyben a szentmise szövegére is utal: „Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!” (1Kor 11,24.25). Noha Szent Lukács a megemlékezés parancsát a kenyérrel összefüggésben őrizte meg, Szent Pál a kehelyhez kapcsolja buzdítását, amely összeköti Jézus keresztáldozatának áldozati jellegét (Róm 8,32; Gal 2,20) a húsvéti lakomával mint megemlékezéssel. Ennyiben minden eucharisztikus pászkalakoma, amelyre Jézusra emlékezve gyűlnek össze a tanítványok, jelenvalóvá teszi Jézus egykoron végbevitt üdvtörténeti cselekedetét.
