Fotó: Kovács Tibor
A száz éve halott Adyt ábrázolja, és a festők Szindbádjának tartott Rippl-Rónait. Kedélyes kvaterkázásukat a Róma-hegyi villa egykori lakója, Hepi kutya is hallgatja. Gyakran elsétálok Gera Katalin szobrászművész alkotása előtt, s olykor eszembe ötlik: vajon mit mondana ma a somogyi megyeszékhelyre látogató Ady Endre? Szigorú ítészként most már nyilván nem poros kisvárosnak nevezné Kaposvárt – egyébként akkor sem volt az –, ahol 1902-ben járt először. A Nagyváradi Napló újságírójaként tudósított egy színtársulat vendégjátékáról. A jól értesültek szerint e társulatban játszott színésznő szerelme, azért volt fontos számára, hogy írjon az előadásról. Hét év múltán újra visszalátogatott; 1909. november 7-én a Korona szállóban – akkor így hívták a Kapost – felolvasóestet tartott, amelyet zúgó vastapssal jutalmazott a közönség; le sem akarták leengedni a pódiumról. Az est szervezője, Göndör Ferenc lapszerkesztő azt írta: „A kaposvári közönség diadallal állotta ki a lelki tűzpróbát.” Az eseményen jelen volt Rippl-Rónai József is. A művészeti élet e két jelese ekkor találkozott először, s a festő az otthonába, a Róma-villába invitálta az ismert költőt. Hírlik: a házigazda a fél várost bejárta szamárkordéján, csakhogy snapszot szerezzen vendégének, akit szunyókálás közben le is rajzolt.
A kaposvári élmények hatására született a költő Kisvárosok őszi vasárnapjai című verse, amely a Nyugat 1909. évi 22. számában jelent meg. „Ma találkoztam veletek, / Kiket ma is siratva bánok / Őszi vasárnap-délutánok, / Hideg ajkú, halott mátkáim, / Kisvárosok bus leányzói: / Őszi vasárnap-délutánok. / Ma megint találkoztam veletek. // Mennyi szép fiatal erőt / Unt álmodozással titokba / Hordtam meredt karjaitokba. / Ködben harangoztak a tornyok / S én a fényes Bábelek vágyát / Hordtam meredt karjaitokba, / Mennyi szép, kár-volt, fiatal erőt” – olvashatjuk a 110 éve fogant sorokat. Tíz évvel később, 1919. január 27-én, negyvenegy esztendősen, a kezein hat ujjal született költőnk már halott, s két nap múlva országos részvét mellett temetik el a Kerepesi úti temetőben.
Kamaszként a szerelmi lírája bűvölt el, Léda (Brüll Adél), Zsuka (Dénes Zsófia) és Csinszka (Boncza Berta) alakja, de A Hortobágy poétájának üzenete is a mai napig kísért: „Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét, / De ha virág nőtt a szivében, /A csorda-népek lelegelték. // Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle.”
Időről időre felötlik bennem: a harmadik évezredben szükség van-e egyáltalán szent dalnokokra, kedvez-e a mai kor az irodalmároknak, akik közül sokan el sem jutnak a nagy tömegekhez, s folyóiratbéli jelenlétük l’art pour l’art, illetve érdekek által vezérelt? Vagy: léteznek-e ma Arany, Ady, József Attila, Pilinszky nagyságú költők? Kiknek adatott-adatik vátesz-szerep? Fontos-e, hogy a költő – ahogyan Juhász Ferenc vallotta oly szépen – ne tegyen mást, csak tűzliliomot ültessen a lét szívébe? Válaszként lehet, hogy suta sorok születnének, ezért inkább hagyom a kísérletet. Nem feledve: A Nyugat is volt, hogy csupán néhány száz példányban jelent meg a maga idejében…
Ady nem szokványos „tájlírájának” gyöngyszemei, erőteljes magyarságversei is megedzettek, mint az előtte álló út: eljutni „Az Értől az Oceánig”, s megmaradni embernek az embertelenségben. Az anyai ágon református lelkészekkel büszkélkedő poéta vergődő istenkeresése sem talány már így, érett fejjel; haláláig haragudott magára, hogy összetépte a Bibliáját. Maga is tudta: folyamatosan érintgeti a Fennvaló. Az Úr érkezésében ezt írja: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” Publicisztikai írásait olvasva – hiszen remek zsurnaliszta volt, a politikai újságírást is magas szinten művelte –, bátran megállapíthatjuk: mintha a napokban történt eseményekről tudósított volna. Tudjuk, még ha közhely is: a történelem ismétli önmagát.
Magyar szakos feleségemmel olykor felidézzük Ady alakját, életét, általános iskolai tankönyvekben szereplő verseit, melyekkel a nyolcadikosok találkoznak. Egyetértünk abban, hogy elsősorban az életrajzon keresztül lehet versközelbe vinni a tanítványokat. Ady verseinek szimbolikája nehezen megragadható; a tizenéves diákok jelentős része még nemigen képes az elvonatkoztatásra. Többnyire a látható, hallható, tárgyiasítható képeket tudják csak befogadni, a szimbólumok értelmezése még nehéz nekik. A kamasz viszont fogékony a szerelmi lírára, így az Őrizem a szemed, a Lédával a bálban értelmezésével nincs gond, ahogy A föl-földobott kővel sem, a hazaszeretet e gyönyörű versével. A fekete zongora nem nyolcadikosoknak való, s a Krisztus-kereszt az erdőn című művét sem túl könnyű megérteniük: „Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. // Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, / úgy röpültünk.”
Irodalmunk Adyval teljes, versei sokunkat bűvöletben tartanak, s ha betérünk utolsó otthonába Budapesten, a Veres Pálné utcai Ady-emlékmúzeumba, a lakályos enteriőr láttán úgy érezzük: a költő mindjárt megérkezik délutáni sétájáról feleségével, Csinszkával, hogy végignyújtózzon kedvenc diófa ágyán. Száz esztendeje innen vitték el a Szieszta Szanatóriumba, ahol halálával megkezdődött halhatatlansága.
