Az értékelés nagy hatalom

Életre nevelő
Az értékelés nagy hatalom
„A nevelés az élet szolgálata.”
(J. Kentenich)

„Vagy megújul az érzület,
vagy elpusztul
az Élet (…), mert a tudomány
gyorsabban fejlődött,
mint a lelkiismeret.”
(A. Einstein)

Ebben az aránytévesztettségben a nevelés aligha állhat az Élet szolgálatában. Így a fáradságosan megszerzett tudományunk sem segíti a személyes életünket. Képzettségünk ellenére megfulladnak a kapcsolataink, kimerülünk, elidegenedünk egymástól. A leghosszabb út megtétele is egy lépéssel kezdődik – tartja a közmondás. Induljunk hát!

Május, június… Gyermekkorom emlékei: majd kicsattanó természet, hosszabb nappalok, tehát hosszabb bújócska, hancúrozás. Virágillat, rövidnadrág, beszélgetéssel, játékkal telő utolsó tanórák, amikor látjuk már a végét: Ó–IÓ–CIÓ… VAKÁCIÓ!
És íme, a gyermekeim leendő emlékei: témazárók, vizsgák, százalékok, amelyek még a természet lüktető életkedvét is eltakarják előlük. Szorongás üli meg a szülőket is: elég lesz-e a pont, hogyan segítsünk? Ha nem sikerül, még büntessük is? Aludjon vagy tanuljon? És a mókuskerékből mintha nem lenne kiszállás. Egyre korábban kezdődik, és szinte nincs is vége. Vizsga, minősítő, átképzés és így tovább. Nagy esélyek, és egyúttal nagy veszélyek a személyiségre nézve. Hatalom? Lehetőség. De vajon kinek a kezében van?
Az értékelő személy vagy intézmény valóban nagy hatalommal élhet (vagy élhet vissza), mert személyiségünk igen érzékeny minden minősítésre. A rólunk szóló értékelést ugyanis tükörként értelmezzük, ami beépül az énképünkbe.
Ismert tény, hogy ha valakinek sokat emlegetik egy hiányosságát, lassan elhiszi, és nemhogy a javításán kezdene dolgozni, hanem elfogadja, hogy „ő már csak ilyen” – és olyanná is válik. Jóvá szidni még senkit sem sikerült. Ám ha az erényeit hangsúlyozzuk, az önbizalma megerősödik, hozzáidomul a pozitív élményhez. Sajnos a gyakorlatban sok tanár és szülő úgy viselkedik, mintha soha nem hallott volna minderről. Az édesanyák legtöbbször tudnak élni ezzel a nagy hatalommal, abban a gyermekben is képesek meglátni a fölnevelhető nagyságot, akiben mások nem. Napóleon szerint: „Egy gyermek jövője mindig az anyja kezében van.” Sokatmondó Picasso személyes vallomása is: „Anyám mindig azt mondta: Ha katonának mész, tábornok lesz belőled; ha szerzetesnek, egy napon te leszel a pápa. Én inkább festőnek álltam, és Picasso lett belőlem.”
Magyar nyelvünk szépen irányítaná az értékelésünket, ha hallgatnánk rá.
Értékelés: mindannak a kifejezése, amit értéknek tartunk. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk azt a tükröt, amelyet a bizonyítványok és a felmérők tartanak elénk, rögtön megértjük, miért érzünk már csak a szó hallatán is furcsa szorítást gyomortájon.
Mi az igazi érték? A fizika-, történelem- és a többi TUDÁS? Amit a tesztek, a témazárók mérnek – valahogyan? Ennyi volna? És mi a helyzet azzal, aki általában közepes? Ő egy közepes értékű valaki? Persze tudjuk, hogy nem pusztán ennyi egy ember értéke. De mi a gyakorlat? Van-e ezen kívül más olyan értékelés, amelynek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk? Aminek írásos nyoma is van? Amiért ennyi elismerés vagy elmarasztalás jár? Tapasztalatainkat kutatások is igazolják: az életben nem az iskolai eminensek válnak be a legjobban!
Hosszú távon mi az igazi teljesítmény? Nem a személyiség hatékonysága? Nem az, hogy magunk és mások örömére, megelégedésére tudunk valami eredetit nyújtani?
Ezzel szemben mit mér, mit minősít a mai iskolarendszer? Többnyire csupán az értelem RÉSZképességeit. Az intelligencia (megismerési képesség) két nagy területből áll: szóban és cselekvésben megnyilvánuló képességekből. Ezeknek is öt-öt részterületük van, melyek közül a jelenlegi oktatás mindössze hármat kér következetesen számon, és leginkább ezeket is értékeli – sajnos legtöbbször a fejlesztést nem segítő, „tettenérő” módon. Ez a rendszer csak a „pörgős”, gyors gyerekeknek kedvez, de feléjük sem igazságos. Ez a beszűkülés rendkívül félrevezető, ugyanis ebben az életkorban hatékonyabb és fejlődőképesebb a cselekvésben megnyilvánuló terület. A gyermek könnyebben is tanul tevékenykedve, játszva, alkotva.
És akkor még nem beszéltünk a személyiséget erősen befolyásoló érzelmi intelligenciáról – amelynek szinte semmilyen tükröt nem tartunk. (Ezt a témát egy későbbi alkalommal szintén körüljárjuk majd.) Néhány évvel ezelőtt az általam vezetett iskolában olyan bizonyítványt szerettünk volna nyomtatni, amelyben a semmitmondó magatartás és szorgalom értékelése helyett többek között az alábbi kategóriák szerepeltek: kitartás, pontosság, önfegyelem, bírálat elfogadása, érzelmek kifejezése, udvariasság, segítőkészség, társakhoz való viszony, figyelemkoncentráció és így tovább. Akkor még csak pótlapként tűzhettük be ezt a bizonyítványba, de ma már sokféle lehetőség adódik az ilyen értékelésre is. És a családnak is feltétlenül be kell lépnie ebbe a folyamatba, mert biztosan a személyiség torzulásához vezet, ha valakinek folyamatosan torz tükör alakítja az énképét.
Nem elég egy-két vállveregetés. Arányos értékelést kell kapnunk mindazokról a vonásainkról, amelyek értéket jelentenek! Legalább olyan gyakorisággal, olyan súlyban, olyan következményekkel, és legalább olyan nyilvánvalóan, mint amilyen az a bizonyos rettegett-vágyott bizonyítvány.
Szülőként, házastársként találjuk meg azokat a lehetőségeket, amikor értékelhetjük gyermekünk, társunk emberi nagyságát, jóságát, ügyességét, kedvességét – egyszóval őt magát. Az értékelés nagy hatalma tehát – a látszat ellenére – annak a kezében van, aki látja azt is, „ami a szemnek láthatatlan” (Saint-Exupéry).
Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá a férjével, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett közülük egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem az autót!
Jó lenne, ha a gyermekeink bizonyítványába is bekerülhetne ez a kis üzenet: „Emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem a jegyeidet!”

A szerző neveléskutató, pedagógiai szakértő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..