Isten világa olyan világ, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért, a másik javáért.
Ma este az elmélkedés, a böjt, az ima során mindnyájan mélyen tekintsünk önmagunkba: nem ez az a világ, amelyet szeretnék? Vajon nem ez a világ az, amelyet mindnyájan a szívünkben hordozunk?
A világ, amelyet szeretnénk, vajon nem az összhang és a béke világa magunkban, a másokkal való kapcsolatokban, a családokban, a városokban, a nemzetekben és a nemzetek között? És a valódi szabadság, hogy kiválasszuk az utat, amelyen ebben a világban haladunk, vajon nem pusztán az, amely mindenki javára irányul, és amelyet a szeretet vezet?
Tegyük fel most magunknak a kérdést: ez az a világ, amelyben élünk? A teremtett világ megőrzi szépségét, amely csodálattal tölt el bennünket, továbbra is jó alkotás marad. De jelen van „az erőszak, a megosztottság, az összecsapás, a háború” is. Ez akkor következik be, amikor az ember, a teremtés csúcsa felhagy a szépség és a jóság látóhatárának szemlélésével, és bezárkózik önzésébe.
Amikor az ember csak magára, a saját érdekeire gondol, és önmagát helyezi a középpontba, amikor hagyja, hogy elbűvöljék olyan bálványok, mint az uralkodás és a hatalom, amikor Isten helyébe teszi magát, akkor feldúl minden kapcsolatot, elront mindent; kinyitja a kaput az erőszak, a közöny, a konfliktus előtt. Pontosan ez az, amit a Teremtés könyvének szakasza meg akar velünk értetni, amikor elbeszéli a bűnbeesés történetét: az ember konfliktusba kerül önmagával, észreveszi, hogy mezítelen, és elrejtőzik, mert fél (3,10).
Fél Isten tekintetétől; az asszonyt vádolja, aki test a testéből; megtöri a teremtett világgal fennálló összhangját, egészen odáig megy el, hogy felemeli kezét testvérére, hogy megölje. Mondhatjuk, hogy a harmóniából a diszharmóniába léptünk át? Nem, nem létezik „diszharmónia”: vagy harmónia van, vagy belezuhanunk a káoszba, ahol erőszak, veszekedés, összecsapás, félelem van…
Éppen ebben a káoszban Isten megkérdezi az ember lelkiismeretétől: „Hol van a testvéred, Ábel?” És Káin válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ez a kérdés nekünk is szól, és jót tesz, ha megkérdezzük magunktól: Talán őrzője vagyok testvéremnek? Igen, őrzője vagy testvérednek! Embernek lenni annyit jelent, hogy egymás őrzői vagyunk! Ehelyett azonban amikor megbomlik az összhang, átalakulás következik be: testvérünk, akit őriznünk és szeretnünk kellene, ellenséggé válik, aki ellen küzdeni kell, akit meg kell semmisíteni.
Attól a perctől kezdve mennyi erőszak, mennyi konfliktus, hány háború kísérte végig történelmünket! Elég, ha oly sok fivérünk és nővérünk szenvedésére gondolunk. Nem véletlenek egybeeséséről van szó, de ez az igazság: minden erőszakos tettben, minden háborúban újjáélesztjük Káint. Mi mindnyájan! És ma is folytatjuk a testvérek közötti összecsapásnak ezt a történetét, ma is felemeljük kezünket az ellen, aki a testvérünk.
Ma is hagyjuk, hogy bálványok, önzés, az érdekeink vezessenek bennünket; és ez a magatartásforma fejlődik: tökéletesítettük fegyvereinket, lelkiismeretünk elaludt, még kifinomultabb indokokkal igazoljuk magunkat. Mintha normális dolog lenne, továbbra is a pusztítás, a fájdalom, a halál magvait vetjük el! Az erőszak, a háború csak halált hoz, halálról beszél! Az erőszak és a háború a halál nyelvét beszéli!
Az özönvíz káosza után elállt az eső. Feltűnik a szivárvány, a galamb egy olajágat hoz. Ma én is arra az olajfára gondolok, amelyet 2000-ben mi, különböző vallások képviselői ültettünk el Buenos Airesben, a Plaza de Mayón. Azt kértük, hogy ne legyen többé káosz, ne legyen többé háború, legyen béke.
Ezen a ponton felteszem a kérdést: lehetséges végigmenni egy másik úton? Ki tudunk lépni a fájdalomnak és a halálnak ebből a spiráljából? Meg tudjuk-e tanulni, hogy újból a béke útjain haladjunk, és azokat járjuk végig? Isten segítségéért fohászkodva, a „Salus Populi Romani” (a római Santa Maria Maggiore- bazilika Mária-kegyképének neve – a szerk.), a Béke Királynője anyai tekintetétől kísérve válaszolok: Igen, lehetséges mindenki számára! Ma este azt szeretném, ha a föld minden részéről ezt kiáltanánk: Igen, lehetséges mindenki számára! Sőt szeretném, ha mindannyian válaszolnának, a legkisebbtől a legnagyobbig, egészen azokig, akik arra kaptak meghívást, hogy kormányozzák a nemzeteket: Igen, akarjuk!
Keresztény hitem arra késztet, hogy a keresztre tekintsek. Mennyire szeretném, ha egy pillanatig minden jóakaratú ember a keresztre nézne! Ott olvashatjuk Isten válaszát: ott az erőszakra nem erőszak volt a válasz, a halálra nem a halál nyelvén válaszoltak.
A kereszt csöndjében hallgat a fegyverek zaja, és a kiengesztelődés, a megbocsátás, a párbeszéd, a béke nyelve szólal meg. Szeretném kérni az Urat ma este, hogy mi, keresztények, más vallású testvéreink, minden jóakaratú férfi és nő erőteljesen kiáltsa: az erőszak és a háború sohasem a béke útja!
Mindenki tekintsen mélyen a lelkiismeretébe, és hallgasson arra a szóra, amely ezt mondja: lépj ki az érdekeidből, amelyek elsorvasztják szívedet, küzdd le a másik iránti közönyt, amely érzéketlenné teszi a szívet, győzd le a halált igazoló indokaidat, és nyílj meg a párbeszédnek, a kiengesztelődésnek!
Nézd testvéred fájdalmát, a gyermekekét, és ne okozz újabb fájdalmat, tartsd vissza a kezed, teremtsd meg ismét a megbomlott harmóniát; és mindezt nem a szembenállással, hanem a találkozással! Legyen vége a fegyverek zajának! A háború mindig a béke bukását jelenti, mindig vereség az emberiség számára.
Ismét visszhangozzanak VI. Pál szavai: „Soha többé egymás ellen, soha többé! Soha többé háborút, soha többé háborút!” (1965. október 4., beszéd az ENSZ-ben). „A békét csak békével lehet megvalósítani, amely nem válik el az igazságosság kötelességeitől, hanem az áldozathozatal, a megbocsátás, az irgalmasság, a szeretet táplálja” (idézet az 1976. január 1-jei béke világnapra írt üzenetből).
Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon! Imádkozzunk a kiengesztelődésért és a békéért, munkálkodjunk a kiengesztelődésért és a békéért, és mindnyájan, minden környezetben váljunk a kiengesztelődés és a béke embereivé. Ámen.
fotó: Bókay László
