Fotó: Mészáros Ákos
Gara Mária, Hunyadi László fiatal jegyese lassan, óvatosan rózsakoszorút helyez vőlegénye fehér lepellel letakart holttestére, a kegyelet és az emlékezés virágait. A nagyméretű kép bal oldalán két magasba nyúló gyertya áll, vészjósló fényük megvilágítja a véres kardot és a törökverő Hunyadi János nagyobbik fiának földi maradványait.
Madarász Viktor (1830–1917) Hunyadi László siratása című olajfestménye 1859-ben készült, és most a Magyar Nemzeti Galéria egy kisebb kamaratermében látható. A teremtő lángész – Egy kultuszkép története című kiállítással emlékezik meg a Galéria a nemzeti romantika nagy mesteréről, a magyar történelmi festészet egyik vezéralakjáról, halálának századik évfordulóján. A tárlaton a nagy kép mellett sok minden más is látható, ami a legújabb kutatások fényében mutatja be Madarász fő művét.
A jubileumi kiállítás azonban nem ezzel a festménnyel kezdődik, hanem egy nemrégiben megtalált óriási vászonnal, Madarász egyik elveszettnek hitt képével, a Kuruc és labanc című monumentális művével. A mesternek ez az első jelentős történelmi kompozíciója bécsi akadémiai tanulmányai lezárásaként készült. A kép a magyar sorstragédiák egyik fejezetének képzeletbeli ábrázolása, nem konkrét eseményt idéz fel. Csecsemőjét szorongató felesége karjában haldokló kuruc vitéz a jobb oldalon, balra pedig az elfogatóparancsot fenyegetően mutató labanc rájuk rontó alakja látható. Középen a pap áll, aki az áhított békét testesíti meg. Mivel a kép 1855-ben készült, az osztrák elnyomás idején, ezért Magyarországon szigorúan csak a Két testvér, illetve az Életrajz Erdély múltjából címen engedték kiállítani a Pesti Műegyletben. A festmény az egylet támogatásával egy gyöngyösi polgár tulajdonába került, sorsolás útján, háromszázötven forintos, igen alacsony áron. Az akkoriban nagy sajtóvisszhangot kiváltó alkotás a későbbiekben eltűnt. Zádor Anna művészettörténész ezt írta róla az egyik tanulmányában, 1965-ben: „A képet csak leírásokból ismerjük. A hazaküldött festmény sikere olyan nagy volt a pesti közönségnél, hogy hetekig zarándokoltak hozzá.” A mű, amelyet az idős festő élete legjobb alkotásának tartott (meglepő módon ő nem a Hunyadi László siratását vélte annak), száznegyven évnyi lappangás után, külföldi magántulajdonból került elő 1997-ben.
Madarász Viktor 1830-ban született Csetneken, erős forradalmi hagyományokat őrző családban. Leghíresebb rokona Madarász László volt, aki az 1848-as kormány rendőrminisztereként működött. Ezek után természetes volt, hogy Madarász Viktor és testvére azonnal beállt a honvédseregbe. A szabadságharc bukása után rövid ideig bujdosott, majd apja kívánságára folytatta jogi tanulmányait, de festeni is tanult egy helyi arcképfestőtől. Kis idő elteltével továbbállt, és Bécsben, Párizsban folytatta tanulmányait. Jót tett neki a francia „levegő”. Egymás után festette nagy történelmi témájú képeit, a Hunyadi László siratása után a Zách Felicián, a Zrínyi Ilona Munkács várában, majd a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című művek kerültek ki ecsetje alól.
Az 1870-es években, külföldi hazatérése után, nagy lendülettel kezdett dolgozni, azonban csalódások érték. Pályatársai közül a szintén nagyszerű Benczúr Gyula és Székely Bertalan is remek képeket alkottak a nemzeti romantika jegyében, és többször is elvitték a festészeti pályázatok fődíjait Madarász elől. Késői művei, mint például a Petőfi halála vagy a száműzött Kossuthot ábrázoló munkái már meg sem közelítik fiatalkori alkotásainak színvonalát. Az 1880-as évektől abbahagyta a festést, és húsz éven át ecsetet sem vett a kezébe. Öregségére, amikor már üzletemberként is tönkrement, akkor kezdett el ismét festeni, de a húszéves kimaradást már nem lehetett pótolni.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán fő műve, a Hunyadi László siratása mellett kisebb méretű vázlatai is láthatók, több példányban is megfestette őket. Jól nyomon követhető, ahogyan képötletéhez Madarász kereste a legjobb formát, a színeket és a kompozíciós megoldásokat. Látható, hogyan változtatta meg a két női szereplő alakját a képeken. A történelmi művek elkészülte után –főleg, ha azok sikert arattak a nézők és a kritikusok körében – alkotóik előszeretettel reprodukálták azokat kisebb méretű változatok (redukciók) formájában. A közönség által kedvelt kompozíciók sokszorosítása megfelelt a kor gyakorlatának. A gyűjtők szívesen szerezték meg maguknak egy-egy nagy sikerű történelmi festmény egyik vagy másik később készült verzióját, másodpéldányát.
A Hunyadi László siratásának Madarász által készített variánsai közül Théophile Gautier francia író és kritikus is szerzett magának egyet a műgyűjteményébe. Gautier, akivel Madarász később baráti viszonyt is ápolt, elismerő kritikával méltatta a festményt és a művészt a korabeli francia sajtóban. „A legfigyelemreméltóbb a három kép közül, amelyet Monsieur Madarász kiállított, a Hunyadi László (…). A kompozíció romantikusan komor poézise lebilincselő. (…) Madarász Viktor eredeti művész, és elsőre megragadja a néző figyelmét, ami a szalont elárasztó számtalan, karakter nélküli kép között nem könnyű” (Théophile Gautier: Abécédaire du Salon de 1861, Paris). A kisebb képek közül egy további példány a magyar műgyűjtő és mecénás Ernst Lajos tulajdonába került, aki múzeumának egyik, a Hunyadiaknak szentelt termében ki is állította, a siratás témájához méltóan templomi környezetet teremtve a kép köré: egy gyertyatartó és egy angyalszobor társaságában.
A másolatok mellett kőnyomatok (litográfiák) is készültek a Hunyadi László siratásáról. Ez volt akkoriban a legolcsóbb mód a képek sokszorosítására. A folyóiratok is terjesztették Madarász e fő művét. 1860-ban a Hölgyfutár és a Képes Újság is közreadta műlapként. Az országban széles körben elterjedt nyomatoknak köszönhetően témájával és ellenállásra buzdító karakterével a mű hozzájárult a nemzettudat érzelmi megalapozásához és megerősödéséhez. „Madarász a festők között az, ami Vörösmarty a költők között – írta a Divatcsarnok című folyóirat 1859-ben. „Nem csak egy történeti esetet beszél el, hanem az emberi lélek kálváriáját, s egy nemzet gyászos sorsát érezteti velünk. Ennek a magyar Piétának a magyar sors tragikuma a témája” – írta a képről Berzeviczy Albert, 1925-ben.
Madarász fő művének nagyszerűsége talán végtelen egyszerűségében rejlik. Egyetlen felesleges ecsetvonás sincs a képen, a kompozíció a templomi sötétség ellenére jól áttekinthető, a művész semmi felesleges tárgyat nem helyezett el a vásznon. A lefejezett Hunyadi fehér lepellel letakart testének ábrázolását bravúrosan oldotta meg: a gyertyatartó függőleges vonalában helyezte el Hunyadi László levágott fejét, ötletesen utalva arra, hogy mi is történt 1457. március 16-án a budai Szent György téren.
A Nemzeti Galéria kamaraterme valóban kicsi, mégis sok minden megfér benne. A már említett képeken kívül a tárlaton láthatjuk még Madarász több más fontos művét is, például a Zrínyi Ilona Munkács várában című festményt is. A sokalakos kompozíció szintén páratlanul szép darabja magyar történelmi festészetünknek. Nagyszerűen jellemzett figurák, osztrák katonák és hivatalnokok veszik körül az árulás következtében legyőzött Zrínyi Ilonát és gyermekeit. A kép romantikus, naturalista festésmódjával együtt is hiteles hatást kelt, részletező kidolgozása ellenére sem „fárasztó” nézni az anyagszerűen megfestett páncélokat, a korabeli díszesen szép ruhákat.
Madarász esetében is annak az érdekes és nem ritka jelentségnek lehetünk tanúi, hogy a tanítvány túlhaladta mesterét. A kiállításon megnézhetjük Léon Cogniet festményét, a Briszéisz Patrokloszt siratja című, 1815-ben készült képet. Cogniet volt Madarász párizsi mestere. Egy korábbi festőnemzedékhez tartozott, a fiatalok nyilván már kissé másként festettek. A Nemzeti Galériában kiállított képe erősen színpadias, még a klasszicizmus elvei szerint készült. A francia mester komponálási képességét tekintve is messze elmarad Madarász vagy akár a többi hazánkfia, Benczúr vagy Székely Bertalan mögött. A többi bécsi vagy párizsi mesterrel szemben azonban Cogniet-nek volt egy nagy előnye: nem erőltette rá tanítványaira stílusát, hagyta őket kibontakozni a saját modorukban. Nyilván ennek is köszönhette népszerűségét a fiatal festőtanoncok körében. Magánműterme az egyik legkeresettebbnek számított Párizsban, tehát jó tanár volt, és az sem kevés. Maxime du Camp így ír Madarászról: „Mindhárom képének, a Hunyadi Lászlónak, a Zách Feliciánnak és a Zrínyi Ilonának is magas színvonalú a színhasználata. Egyből érezni, hogy Léon Cogniet tanítványáról van szó, és hogy mestere műhelyében a tanítvány legalább megtanult festeni” (Revue Des Deux Mondes, 1861).
A számos értékes kép mellett a kiállításon láthatjuk a Madarász Viktornak adományozott Harmadosztályú aranyérmet is. Sokszor olvashattunk már erről a jelentős kitüntetésről, amelyet a festők kaphattak a párizsi Szalon tárlatán, s most végre szemügyre vehetünk egyet. Francia Császárság / Államminisztérium / Festészet / 1861-es Szalon / Madarász Viktor / Harmadosztályú érem – ez szerepel az aranyérem hátoldalán. Mielőtt azt hinnénk, hogy harmadiknak lenni nem nagy kunszt, gondoljuk végig, micsoda teljesítmény lehetett ezer kép közül kitűnni. A kiállított festményeket ráadásul akkoriban a kor szokása szerint egymás fölé vagy alá helyezték el, sokszor jó magasra tették, hogy elférjenek, így legtöbbször alaposan megnézni sem igazán lehetett őket, nemhogy még megfelelően értékelni.
A tárlaton a legjelentősebb művek közül láthatjuk a Zách Feliciánt is. A Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című alkotás bizonyára nem fért volna el, amúgy az állandó kiállítás részeként valamivel odébb az is megtekinthető.
Madarász Viktor – sokat emlegetett nagyszerű kortársaival együtt – a magyar képzőművészet élvonalába tartozó mester. Művei mindig újra megcsodálhatók és koronként újraértelmezhetők. Alkotásai kompozíciójukat, hangulatukat és történelmi mondanivalójukat tekintve egyaránt nagy élményt jelenthetnek a modern kor emberének is.
(A kiállítás bármely belépővel megtekinthető az I. emeleti kamarateremben, 2018. február 18-ig.)
