– A szerzetességről szóló könyvében szerepel egy igen határozott mondat: „Az Újszövetség mai korában a szerzeteseknek prófétai hivatásuk van – és semmi más.” 2001- es, az egyház jövőjével foglalkozó előadásában viszont Ámosz könyvéből idézve így vallott magáról: „Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia.” Hogyan gondolkodjunk hát a szerzetesek prófétai szerepéről?
– A próféta szó eredeti jelentése nem a jövendőmondás képességére utalt, hanem Isten szavának hirdetésére: a próféták és mai utódaik hivatása egyaránt ez. A jövendölés viszont külön adomány, amely csak kevesek számára adatik meg, és én – hála Istennek – nem tartozom közéjük.
– Melyek a Szentléleknek azok az ajándékai, amelyekért a leghálásabb volt élete során, és akadtak- e olyanok, amelyek ellen Jónás prófétához hasonlóan berzenkedett?
– Amikor 1946-ban Nyugatra kerültem, hogy tanulmányaimat végezzem, azt hittem, Magyarországra van küldetésem. Hamarosan azonban világossá vált, hogy ez nem lesz lehetséges, a gondviselésnek más tervei vannak. Sorstársaimmal együtt nem tudtuk, merre visz majd az utunk és mi lesz a feladatunk. Persze nyomasztó volt ez a bizonytalanság. Először Rómában tanítottam, utána, 1966-ban az USA-ba kerültem. A legfontosabb feladatommá a tanítás vált. Ez óriási ajándékot jelentett és jelent mindmáig. Szívesen tanítok, talán soha nem mentem be egy előadóterembe félelemmel, aggályokkal. Nyelvi akadályokkal sem szembesültem, mivel elég jó nyelvérzékem van. A biztonságtudatomhoz nagyban hozzájárult, hogy itthon, a fehérvári ciszterci gimnáziumban jó alapokat kaptam. Például a magyar irodalom alapos ismeretéhez segítettek hozzá a tanáraim, ami megkönnyítette számomra a más népek irodalmába való belépést.
– Boldogok a keresők című könyvében írja: „Manapság többen adnak feleletet kérdéseinkre, mint ez jó az egyháznak, és kevesebben vannak a jó kérdést fölvetők, mint szükséges az egyháznak.” E gondolatból kiindulva a jó kérdések megtalálására biztatja olvasóit. Melyek azok a kérdések, amelyek átgondolását manapság azok figyelmébe ajánlja, akik korszerű és hiteles módon akarnak keresztények lenni?
– 1991-ig teológiai vagy egyházjogi fakultáson, tehát egyházi körökben tanítottam, azóta pedig világi jogi fakultáson, a Georgetown katolikus egyetemen Washingtonban. Ez az ország legnagyobb jogi iskolája, a nemzeti bíróságok és a kongresszus szomszédságában áll. E körülmények kiterjesztették a látóhatáromat, új megfigyelőpontot adtak, és a korábbitól eltérő problémákat hoztak előtérbe számomra. Régebben, főként a II. vatikáni zsinat hatására egyházi kérdések foglalkoztattak, újabban egyre inkább a társadalommal kapcsolatos témák felé fordultam, azokat próbáltam keresztény szempontból átgondolni. A kettő jól kiegészítette egymást.
Azon töprengtem a legtöbbet, milyen módon tud a kereszténység ma a világban szerepet játszani, miként adhatja át az evangéliumi üzenetet. Óriási tragédiák tanúi voltunk a XX. században: a nácizmus és a kommunizmus pusztításai jellemezték, amelyek az emberi értelem tévútjai voltak. A tragikus idők elmúltával világossá vált, hogy a társadalom gyógyítása a feladat, és hogy ez elsősorban és jelentős részben az értelem gyógyítását jelenti. Meg kell próbálni az emberi értelmet úgy képezni, hogy helyes ítéletekre juthasson, és ennek nyomán egészséges társadalmi mozgalmak születhessenek. Nincs nagyobb szegénység, mint az értelem szegénysége. Sajnos ma a társadalomban nincsen egységesen elfogadott, egészséges bölcseleti látásmód, amely, ahol kell, gyógyíthatná, erősíthetné az értelmet, és olyan rendet teremtene, amelyben az emberek fejlődni tudnak.
Hiszek a keresztény hit belső erejében, amely képes vonzani az embereket. Az azonban kérdés, hogy a gyakorlati életben miként tudjuk felkelteni a figyelmüket, hogy ezt a vonzást észrevegyék. A mai világ tele van feszültséggel, sürgés-forgással, zajjal. Az emberek többsége egyre kevésbé képes a napi gondjain túllátni, magasabb vágyat megérezni magában, és ezt aztán követni is. Emiatt az a gondolat érlelődött meg bennem, hogy a kereszténység egyik kiemelten fontos szerepe mostanában az, hogy békésebb, csendesebb társadalmi kultúrát teremtsen, amelyben az emberek fel tudnak figyelni Isten szavára.
– Mi köti az USA-hoz, és mi Magyarországhoz?
– Magyarországon csak a nyár egy-két hónapját szoktam tölteni, a gyökereim azonban egész életemben hazai földből táplálkoztak. Bárhová mentem, vittem magammal a tőkét, amelyet itthon kaptam, és a gondolkodásom ízei ettől mindig kissé sajátosak voltak. Hatvanöt éve hagytam el Magyarországot, de mint látja, megőriztem az anyanyelvemet. Nemcsak Amerikában töltöttem el hosszabb időt, hanem tanulmányi éveim alatt Olaszországban, Belgiumban és Angliában is. Mindenhol új és új szellemi ajándékokat kaptam. Soha nem akartam csak ez vagy csak az lenni, soha semmilyen jó hatást nem akartam visszautasítani, hanem inkább arra törekedtem, hogy harmóniába hozzam mindazt, amit kaptam. Ez, remélem, tükröződik a gondolkodásomban.
Egy-két hónap alatt sok mindent nem lehet itthon tenni, viszont magyarként külföldön is hathatok, és nemcsak egyházi, hanem kulturális téren is. A különböző kultúrák gazdagíthatják egymást. Tragédia, ha valaki görcsösen meg akar maradni egy bizonyos kultúrában, noha az élete úgy alakult, hogy egy másikban kell élnie. Nem semleges világpolgárságot hirdetek, hanem értékek összegyűjtéséről, másféle értékek iránti nyitottságról beszélek, remélem, ez egyértelmű.
Itthon előadásokat és lelkigyakorlatokat tartok nyaranként. Nemcsak az örökké való dolgokról, hanem eszmék fejlődéséről, az egyház különböző országokbeli életéről is szeretek beszélni. Belgiumban, Svájcban, Írországban, Angliában és Afrikában egyaránt tartottam előadásokat –többször is.
– Biztosan eszébe jutott időnként, hogy ugyanannak az előadásának mennyire más jelentése lehet afrikai és európai környezetben. Néha megijed az ember, hogy csakugyan ugyanaz marad-e a kereszténység különböző, egészen eltérő hagyományú földrészeken és attól függően, milyen szociális helyzetű, tanultságú embereknek hirdetik az örömhírt.
– Ahogyan mindegyik növényt a maga természete szerint kell kezelni, a hithirdetésnek is alkalmazkodnia kell a helyi sajátosságokhoz. Ahhoz, hogy a helyi talajban csakugyan megeredhessen a kereszténység, helyi vezetőkre és papságra van szükség. A misszió korábbi, idegenek által végzett formája egyre inkább a múlté. Mivel a nyelv nem csupán szavakból áll, olyan tolmácsokra van szükség az üzenet átadásához, akik a helyi kultúrába születtek, abban élnek, és övéik között vetik a kereszténység magját.
– Egy 2005-ös, Vigilia-beli beszélgetésben e költői szavakkal fogalmazott a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban: „Ma sokkal világosabban látom, mennyire »magvetés « volt a zsinat tanítása. A püspökök fontos igazságokat felismertek általános körvonalakban, de nem tudták azokat részleteikben leírni. A további kutatást a jövő nemzedékekre hagyták. Nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen amikor egy vándorló úton van, a messze lévő hegyeket csak körvonalakban látja. Amikor közelebb jut, akkor már a részleteket is felfogja.” Kérem, ossza meg velünk életének egy ilyen, fokozatosan megvilágosodó felismerését!
– Nagyon fontos volt számomra annak egyre élesebb belátása, hogy a Szentlélek az egyházban közösséget akar teremteni, és ki akarja osztani ajándékait. Az egyház külső szervezete arra szolgál, hogy a hívek számára kirajzolja, megteremtse szabadságuk terét: azét a szabadságét, amelynek birtokában ezeket az ajándékokat be tudják fogadni. Az egyház azok közössége, akik egy Lélekből élnek. Mindenkinek van olyan ajándéka, amivel a többieket gazdagíthatja. A látható intézmény szükséges, mert emberi közösség nem lehetséges nélküle, de ennek a külső szervezetnek a belső ajándékokat kell szolgálnia. Ahogyan az egyházjognak is. Elismerem, hogy ez egy ideál megfogalmazása, de ha nincsenek ideáljaink, elveszünk a sárban és a sötétben. A gyakorlati élet sokszor messze van az ideáltól, de ha így van, kötelességünk, hogy rámutassunk a fogyatékosságokra, és ha lehetséges, kijavítsuk azokat. Soha ne tagadjuk le, amikor messze vagyunk az ideáloktól, de ennek megvallása után lássunk hozzá a helyzet rendbe hozásához.
– Gyakran idézi a Lumen gentium tizenkettedik pontjának e mondatait: „A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta, és így nem tévedhet meg hitében. Ezt a kiváltságos tulajdonságát akkor nyilvánítja ki az egész népben meglévő természetfeletti hitérzék birtokában, amikor – »kezdve a püspököktől a legjelentéktelenebb világi hívőkig« – kifejezi általános egyetértését hit és erkölcs dolgaiban.” Miért tartja annyira jelentősnek e két mondatot?
– Azért, mert a laikusokra és ezáltal az egész egyház életére nézve olyan, nagy horderejű igazságokat fogalmaz meg, amelyek feldolgozásához, megértéséhez hosszú időre van szükség. Ez mindig így volt. Minden nagy zsinatot ellenhullám követett: a 325-ös niceait, a 451-es kalcedonit és az 1545-ben kezdődő tridentit is. A II. vatikáni zsinat a régi hagyományt kutatva olyan mély belátásokra jutott, amelyek elfogadása nem megy egyik pillanatról a másikra. Ha egy kisebb, sebes sodrású folyó egy hatalmas, nyugodt méltósággal haladó folyamba ömlik, elkerülhetetlenül örvények keletkeznek. A kisebb friss vizet, új életet, új halakat hoz, és megtermékenyíti a nagyobbat – de közben meg is zavarja annak nyugalmát. Mi a két folyó e találkozási pontjában élünk.
A régi, zsinat előtti liturgia visszaállítása jól tükrözi a helyzetet. A zsinat soha nem ajánlott kétféle liturgiát! Ami volt, abba akart új életet önteni régi forrásokból. Nem elsősorban a nyelven és azon van a hangsúly, hogy a pap merre néz, hanem a hívek részvételéről. A korábbi liturgia a híveket mozdulatlanságban és szótlanságban tartotta, míg a zsinat után aktív részvételüket kéri szavakkal, énekekkel, mozdulatokkal. Ez kétféle egyházképről tanúskodik, amely a liturgián túl is érezteti hatását. Az egyik passzív befogadás, a másik cselekvés. A II. vatikáni zsinat azt tűzte ki célul, hogy minden hívő aktív legyen a maga körében, ne csak várja felülről a rendelkezéseket. Azt szorgalmazta, hogy az egyház minden tagja élettel teljen meg. A zsinaton papok és hívek nagyobb egységének víziója fogalmazódott meg, amelynek beteljesítésétől még messze vagyunk.
– Bizonyára Ön is tapasztalja: a papokra sokan úgy tekintenek, mintha nem is igazán tartoznának a „normális”, mindennapi emberek közé.
– A hamis felfogás azért alakult ki, mert hagytuk. Ahhoz, hogy a pap megtalálja magát a világi társadalomban, megfelelő képzésre van szükség. Például nem okos dolog a kispapot tanulmányai idejére túlságosan bezárni, elkülöníteni a többi embertől, mert megeshet, hogy soha többé nem sikerül igazán visszatérnie közéjük. A papoknak az a feladatuk, hogy kimenjenek a világba és az evangéliumról beszéljenek. Ha nem teszik, az evangélium meghal. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bizonyos rendeknek nem lehet speciális hivatásuk a magányos élet és ima.
– A papoknak, szerzeteseknek időnként mintha félisteni státust tulajdonítanánk, és megfeledkeznénk emberi oldalukról: Isten ügyének szolgálatát egyszerre tekintjük kötelességüknek és jutalmuknak. Pedig ők is csalódhatnak, élhetnek meg kudarcokat, érezhetik hiábavalónak, visszhangtalannak erőfeszítéseiket. Önnek voltak ilyen nehéz időszakai?
– Nem kincstári a válaszom, amikor azt mondom: nem voltak. Mindig jó helyzetben voltam, emberek vettek körül, és taníthattam, amit nagyon szerettem s szeretek mindmáig. Lehet, hogy ha afrikai misszionárius lettem volna, egészen másképpen alakul az életem ebből a szempontból. Ha mégis valami gondról, nehézségről kell vallanom, az az időnként nehezen elviselhető nyomás volt, amely rám nehezedett: hogy írjak még, tartsak még több előadást itt is, ott is, egyetemen, plébániákon, lelkigyakorlatos házakban. Néha csak nagyon nehezen értem utol magamat.
De a tanítás szenvedélye, az izgalmas témák megvitatásának mindennapos alkalmai mindig kirántottak minden bajból. Az a hírem, hogy bárki képes könnyedén hosszú fejtegetésekbe „hajszolni”, ha felvet valami érdekes kérdést. Egyszer egy doktorandusz, azon töprengve, hogy felkérjen- e dolgozatának témavezetőjéül, megkérdezte rólam egy kollégámat. Az pedig így jellemzett: „Örsy olyan ember, hogy ha észreveszi, hogy tanulni akarsz, nem lesz vége a tanításnak.”
– Az utóbbi időben milyen témával foglalkozott a legszívesebben?
– Az egyetemen két szemeszteren át az emberi jogok megértésének fejlődését tanítottam a nyugati gondolkodás történetében. Már egészen korán számos nemzet gondolkodói felismerték és megfogalmazták az emberi jogokat, annak ellenére, hogy a kor társadalmi gyakorlatában csak hiányosan vagy egyáltalán nem alkalmazták őket. Különösen is élvezettel és csodálattal foglalkoztam Vitoriával, a XVI. századi spanyol domonkos tanárral, aki a dél-amerikai indiánokat igyekezett megvédeni, és úttörő módon már akkor az összes emberi jogot tárgyalta. Élesen látó és önállóan gondolkozó személy volt, szenvedélyesen érvelt a nyers erőszakkal, hódítással, a kereszténység hadseregek révén való terjesztésével szemben. Minden kegyetlenséget elítélt, és leszögezte: az indiánoknak joguk van a saját vallásukhoz, belső, lelki szabadságukhoz. Ha önként nem akarnak keresztények lenni, békén kell hagyni őket.
– Szintén a Vigilia-interjúban mondta: az egyház kommunikációja gyakran nem átadja, hanem elfedi az örömhírt, például mert erkölcsi tiltásokat megfogalmazó, parancsokat osztó, tekintélyét, szigorát hangsúlyozó intézményként mutatkozik be általa. Az efféle kritika megfogalmazásával nem esünk abba a hibába, hogy egy ideális egyházat követelünk a gyarló emberi helyett?
– Nem hirdetjük eléggé az evangéliumot! Nem beszélünk eleget a vallásunk lényegéről. Vegyünk példát Szent Pálról, aki főként a szerető Atyáról, a megváltó Krisztusról és a felvilágosító Lélekről beszélt, és csak azután, rövidebben érintett erkölcsi kérdéseket. Túl sok van az egyházban a világiak számára érthetetlen külsőségekből. Ezek ma már nem szülnek tiszteletet, csodálatot, mint egykor, hanem sokkal inkább idegenkedéshez, bizalmatlansághoz vezetnek, és elszigetelő falat építenek a világiak és a papság között. Jó lenne, ha az egyház látható arca egyre egyszerűbb, díszítések nélküli lenne, hogy Krisztus arca átderenghessen rajta.
Fotó: Mészáros Gábor
