„Az embereket kötelezni kell a jóra”

Gazdag történelmünket idén nyáron négy kiállításunk is bemutatja: Liszt Ferencről, Katona Istvánról, a Rákóczi-korról, a háromszáz évvel ezelőtti könyvekről, a kincstárban nagyszabású Grősz-kiállítás látható. Mindenki láthatja, hogy óriási építkezés folyik itt a székesegyház környékén. Magát a templomot is felújítjuk, ahogyan az érseki palotával tettük. És mindezt saját erőből. Semmi támogatást nem kaptunk. Nemrégiben, amikor megkérdezték, hogy mit adunk az államkasszának, azt mondtam, hogy az építkezés százmillió forint áfáját, ami a pénzünk adója. Az érsekséget, a kollégiumot, a székesegyházat mindenféle pályázati támogatás nélkül
– mindig pályáztunk ugyan, de sosem nyertünk – építjük fel. Végül is középület, közcélokat szolgál mindegyik, úgyhogy igazán rászolgáltunk volna valami támogatásra.



– Milyen emberek élnek itt?
   
– Ez itt az Alföld pár nagyobb várossal, ahol nem sok ipar van. A vidékre leginkább a leszakadó, szegény falvak jellemzők. Ezek munkahelyek, intézmények hiányában egyre jobban elnéptelenednek. Nehéz helyzetben élnek itt az emberek. A bérmálások alkalmával sosem mulasztom el, hogy a helyi képviselő-testülettel, a polgármesterrel lényeges kérdésekről beszélgessek, és ne csak udvariaskodás folyjék. Ők elmondják, hogy milyen nehéz itt az élet, különösen az országhatár tájékán, mert sújtotta őket Trianon, a Tito-idők, legutóbb pedig a kilencvenes évek háborúja. Sok helyütt nincs munka, ezen a polgármesterek szerint egyedül a sok kézi munkát igénylő termelési ágazatok, például a zöldség-és gyümölcstermesztés tudna segíteni, mégpedig a családi gazdaságokra építve. A mai óriásbirtokok egy– egy ember kezében vannak, és nekik nyilván nem érdekük, hogy sokakat foglalkoztassanak. Inkább gépesítenek.

– Ennyire szomorú a helyzet?
   
– A hétköznapokban sajnos igen. És ez ráül az emberekre, nyomasztja őket. Ennek következtében nagyon nehéz az egyházközségek élete is. Egy elöregedő faluban a papnak is könnyebben elvész az életkedve. A nagyvárosainkban, Kecskeméten, Baján vagy Kiskunfélegyházán azért lényegesen jobb a helyzet.

– Milyen tulajdonságokat követel az egyházmegye vezetése főpásztorától?
   
– Én alapvetően pasztorális beállítottságú főpásztor vagyok. Nem mintha megvetném a tudományt, nagyon szívesen foglalkozom teoretikus dolgokkal is. Itt azonban, mivel jobbára egyszerű emberek élnek, azt szeretik, ha egyenesen megszólítják őket. Azt akarják, hogy szóba álljanak velük, hogy meghallgassák a gondjaikat–bajaikat. Mindenütt én bérmálok, mindenféle főpásztori feladatot egyedül végzek, nincs segédpüspököm. Ha valahol meg kell szólalnom, az nem lehet ötperces prédikáció. Nem vagyok híve annak, hogy véget nem érően fecsegjünk, de ha itt az érsek elmegy valahová, akkor legkevesebb tizenöt–húsz perces tanítást várnak tőle. Arra viszont alaposan föl kell készülni. Már csak azért is, mert a nyilvános szerepléseimet mindenhol igen erősen várják, figyelik. Annyira, hogy föl is veszik őket magnóra, videóra, sőt felteszik az internetre, és lemezeken is terjesztik. A városi televízió már tizenkét éve rögzíti a bibliaóráimat, amelyeket néhány másik város tévéje is lead, és az előadásaimat is gyakran közzéteszik. Ezekre nagyon fel kell készülnöm. Nem lehet tizenkét évig abból élni, arra építeni, amit az ember korábban a teológián tanult, vagy hirtelen eszébe jut.



– Menjünk egy kicsit messzebb Kalocsától. Mi jellemzi a mai magyar közéletet?
   
– Forrongó. Most úgy látom, hogy kiforratlan. Az a baj, hogy az átlagember egyrészt nagyon türelmetlen, mindjárt arra mozdul az agya, hogy „adj, Uram, teremtőm azonnal jobbat!”, másrészt az emberek egy része tudatlan, amiben alaposan benne van az elmúlt évtizedek agymosása. Jellemző, hogy sok a közömbös ember. A politikusok pedig, mivel csak négyéves ciklusaik végéig ér a szemhatáruk, nem feltétlenül mindig a leghosszabb távú tervekkel dolgoznak. Azt nem kell magyarázni, hogy milyen nagy nehézségekkel küzd ez az ország. A gazdasági gondok taglalását mellőzném, ahhoz nálam szakavatottabbak jobban értenek. Én ennek a lelki részét látom. Azt a nehéz terhet, amely itt van a magyar társadalomban. Azt, hogy elfáradt, lélekben megöregedett. Nem születik elég gyerek, mindenütt több a temetés, mint a keresztelő. Ez önmagában is rosszkedvet okoz. Nagyon sok csalódás van az emberekben, mert mindig azt mondták nekik, hogy most nem, de később majd jobb lesz. Aztán nem lett jobb.

– Húsz évvel ezelőtt nem erre számítottunk. Miként élte meg a rendszerváltást?
   
– Várakozással nyilván, és szabadságélménnyel, ami azelőtt nem mindig volt adott az egyes ember és az egyház számára. Én inkább realista ember vagyok, mint illúziókat kergető. Ismerem az embert. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz az átalakulás, hiszen ahhoz, hogy megtörténjen, az embereket kellene átalakítani. Az országot érintő nagy csalódás, ami a privatizációval, az eladósodással járt, a tülekedés a damaszkuszi úton, a köpönyegforgatások jól megmutatták, milyen az ember. Még ma is megtörténik: a tanítók, tanárok amikor meghallják, hogy az iskolájukat át akarja venni az egyház, sokan lázadoznak, aztán amikor nincs más lehetőségük, mint hogy beilleszkedjenek, mert különben elvesztenék a munkájukat, akkor úgy tesznek, mintha ők akarták volna legjobban a dolgot. Az ember ilyen, gyarló. Amikor megalakult az Orbán-kormány, rengetegen telefonáltak nekem, hogy intézzek el ezt-azt. Azt válaszoltam: „Hogy gondolják ezt? Mi vagyok én? Érsek vagy közbenjáró?” A kérések közt volt mindenféle: állást akartak a minisztériumokban, a nemzeti banknál, a televíziónál. De még olyan is előfordult, hogy felszólítottak: oldassam meg a környezetvédelmi miniszterrel, hogy a városi patakban ne pusztuljanak a halak.

– Mi az elmúlt húsz év legfőbb tanulsága az Ön számára?
   
– Az első Orbán–kormány idejének vége felé volt egy előadásom. Utána a vendéglátó intézmény vezetője odaült mellém, és együttérzően azt mondta: „Azért volt ilyen kicsi a közönség, mert kevesen vagyunk mi, jobboldaliak.” Aztán a következő évben baloldali miniszter lett belőle. Sok ilyennel találkoztam. Az minden kormányváltásnál egyre jobban megerősödik bennem, hogy az egyház isteni mű, csak Isten akaratából tud megmaradni. Az egyház erős, soha nem hullámzik annyira, mint a világ.

– Mit vár a családok évétől?
   
– Jézusnak van egy mondása, amit magára alkalmaz a prófétáktól, hogy a megroppant nádat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki az Isten. A családok éve is egy ilyenfajta igyekezet, mert nem kell azt hangsúlyozni, hogy mennyi gond és nehézség van a családok körül. Szeretnénk a jóknak erősítést, az elesetteknek vigasztalást vagy gyógyírt adni, mert ezer sebből véreznek a családok és a felnövekvő nemzedék. El szoktam mondani, hogy nagyanyám tizennégy gyereket hozott a világra, és föl is nevelte őket. Pedig egyetlenegy könyvet sem olvasott arról, hogy hogyan kell gyermeket nevelni. Ma ötszáz könyvet elő lehet venni, ami a párkapcsolatról, a gyereknevelésről, a családi életről vagy a konfliktuskezelésről szól, mégis az van, ami van. De akkor, nagyanyám korában még volt egy élő hagyomány.

– Ma sok rosszat tapasztalunk e téren.
   
– De azért nincs ám veszve minden! Lehet újrakezdeni. A jézusi hasonlatban a konkoly konkoly marad, de egy ember át tud alakulni. Meg tud térni, jó utat tud választani. Én magam is láttam olyat, hogy nagyon elkötelezetten kommunista szülők gyermeke vagy unokája őszintén hívő emberré vált. Vannak itt csoda dolgok. Nem mindig lefelé megyünk, tudunk újrakezdeni. Hinnünk kell ebben, különben nem bíznánk a Szentlélekben. A Szentlélek ezt tette régen is. Amikor mélyponton volt az egyház, jött a Cluny–mozgalom, és megújította. Vagy ott volt a reformáció előtti idő, ténylegesen sok–sok bűnnel – de jött a katolikus megújhodás, és szenteket termett. Az első világháború után megtisztító vallási fellendülés indult el, francia földön rengetegen tértek meg. A második világháború után nálunk is elindult valami, de azt leverte a kommunizmus. Lehetnek új kezdetek, és látok is ilyeneket. Családokban is, papi életekben is. Nem tömegesen, de van rájuk példa. Ezért nincs veszve az emberiség. Mindig akadnak olyanok, akik hiteles tanúivá lesznek Jézus Krisztusnak. Ezért nem vész el az egyház sem.

– Az iskolák egyházi kézbe vétele milyen változásokat hozhat?
   
– Morális válság van nálunk, ezt már mindenki mondja. Viszont még senki nem találta ki azt, hogy hogyan lehetne a társadalmat jobbá tenni. Nem szentté meg kereszténnyé, „csupán” jobbá. Kötelező etika, erkölcsi nevelés nélkül ez nem lehetséges. A kötelezőleg bevasalt erkölcstan nem fog szenteket teremni, de legalább hall róla a gyerek. Volt egy öreg főnököm, aki azt mondta: az embereket kötelezni kell a jóra. Az ember olyan. Ha már adott egy ilyen alap, egy egyházi iskola könnyebb helyzetben van, mert a preevangelizáció megtörténik. A keresztény élethez normális, becsületes emberi élet szükséges alapként. Az nem úgy van, hogy bűnöző valaki, aztán hipp-hopp szentté lesz. Az üdvösségtörténet pontosan ezt mutatja. Az első felében, mivel kiskorú volt az emberiség, tilalmakra és parancsokra volt szüksége, mint a kisgyereknek. Kamaszkortól fölfelé kevés a tilalom: eszmény kell. És az eszmény Jézus Krisztusban, az evangélium ethoszában ott van előttünk. A hegyi beszédben. A tilalomra is szükség van, de az eszményre törekvés a keresztény ember életformája. Szent Pál mondja, hogy futok utána. Nem mintha elérném, de futok utána. Nem bottal kényszerítik, hanem ő maga megy. Az eszmény vonzza. Krisztus teljességének mértéke szerint. Most és itt is ez van: ha jól nevelik az ifjúságot, sokkal könnyebben kerülnek ki belőle hívő emberek, papok, szerzetesek. Nem azokból lesznek az elektromérnökök, akik bukdácsolnak fizikából meg matematikából az iskolában.

– Sokan a világnézeti semlegességre hivatkoznak az iskolák ügyében.
   
– Világnézeti semlegesség nincs. Gondoljunk például arra: időnként előfordul, hogy egy iskolában egy gyermek mondjuk balesetben meghal. Akkor valamit mondani kell a többieknek. Nem lehet azt mondani csupán, hogy „Feri meghalt, mindenki üljön egygyel előrébb a padban”. Világnézeti megokolással kell róla beszélni: „emléke örökké a szívünkben él”, „virágot viszünk neki” vagy „az Úrhoz érkezett”. De egy történelem- vagy egy magyartankönyv kiválasztása esetén sem érvényesül világnézeti semlegesség. Ha pedig így áll a dolog, akkor ne vegyék zokon, hogy van egy iskola, ahol világosan megmondják, hogy nekik az a világnézetük, ami. Aki nem akar vele azonosulni, de ott van mint diák, nem erőltetik rá. Mi most átvesszük a keceli általános iskolát, és Boldog II. János Pál pápáról nevezzük el. Nem mi kértük, ők kerestek minket. Náluk is elmondtam, hogy a katolikus iskola sok mindenben különbözik a többitől. Mindent megad, amit a többi intézmény, de célrendszerében, eszközeiben és eszményeiben sokkal nagyobb távlatokat biztosít, mint egy önkormányzati iskola. De senkire sem fogjuk rákényszeríteni magunkat. A tanítóktól, tanároktól is csak azt kértük, hogy legyenek lojálisak az egyház szellemiségéhez. Aztán majd meglátjuk, mire megyünk. Van múltunk, és eszményeinkben ott a jövő.
Fotó: Dippold Pál