Az ember fáj a földnek

Mindazonáltal nem kell nehéz szövegekre, bonyolult és többszörösen összetett érvmenetekre számítanunk, következetes és merész gondolatokra viszont annál inkább – ennyit az ökológiai válság szellemi hátterének felrajzolása feltétlenül megérdemel. Lányi András talán az ontológia kivételével a filozófia összes klasszikus ágában eltöpreng uralkodó nézeteink tarthatatlanságáról, s szinte észrevétlenül fordít minket a modernitás vezérgondolatainak átgondolt kritikája felé. Az újkori racionalitásfelfogás, illetve megismerés- és antropológiai koncepció veszélyes egyoldalúságának bírálata így természetes módon vezeti el az olvasót addig a felismerésig, hogy a modern etika alapfeltevései a követhetetlenné bonyolódott globalizáció korában már nem érvényesek. Ha azonban ez így van, újra kell gondolni politizálásunk alapjait is. Abban a korban, amelyben már annyiszor elsikkasztották a helyi közösségek önrendelkezését, s amelyben a mindenkori választóra optimalizált termékként adják el a tömegek feletti hatalomra ácsingózók bülbül- szavait, újra szóba kell hoznunk többek között a jó, a közösség és a közjó kérdését.

A Vörösmarty sorát kölcsönvevő cím a poétikus megrendülés igényére, az informatívabb alcím pedig a vállalkozás izgalmára utal: szemünk előtt ölt alakot egy új gondolkodásmód, eddig jórészt bejáratlan ösvényekkel, új felismerések ígéretével, s miközben felmérjük, hogy a (szó szerint) kínosan hosszúra nyúlt késő modernitás hanyatló korában élünk, már készülhetünk az azutánra. Csak a földnek ne fájjon anynyira.

(Lányi András: Az ember fáj a földnek — Utak az ökofilozófiához. Budapest, 2010, L’Harmattan)