Nyolc nagy civilizációt különböztet meg, ezek egyike a keresztény vagy nyugati kultúrkör. A kultúrával – Hegel gondolata nyomán – az emberi szellem rányomja bélyegét a dolgokra, a természetre, s így ismeri föl önmagát a természetben. Humanizálja a természetet, amikor emberi jegyekkel látja el. Mindazzal, ami a szellem kifejeződése. Idetartozik a művészet valamennyi területe, de a technika, a jogrend, az erkölcs, a szokások, a divat is – mindez a kultúra alkotórésze.
Tegyük a kultúra kifejezés elé a keresztény jelzőt. Valamiféle megszorítást fogalmazunk meg ezzel?
– Korlátozásról semmiképpen sem beszélhetünk. Amikor a keresztény kultúrát említjük, mi úgy fogjuk föl, hogy az emberi kultúrát az evangéliumi kovásznak kell áthatnia. Ugyanakkor a II. vatikáni zsinat hangsúlyozta a tudomány, a kultúra, a politika jogos autonómiáját.
Közelítsük meg a keresztény kultúrát előbb az alkotó ember oldaláról!
– A keresztény művész megvallja keresztény hitét, s ennek az élményének, hitének ad kifejezést művészetében. Sík Sándor 1935-ben a katolikus irodalomról szóló tanulmányában hangsúlyozta (Babitsnak és Illyésnek válaszolva a katolikus költészetről folyó vitában): az irodalom elsősorban igazi művészi alkotás legyen. A pap költő ne prédikáljon, ne a dogmákat szedje versbe, hanem istenélményét fejezze ki költői módon. A katolikus vagy keresztény jelzőnek csak úgy van értelme, ha azt jelenti: az alkotó hívő ember, és hiteles művészi kifejezést ad hitének.
Európa szekularizálódik, de a múltat nem lehet letagadni: Európa kultúráját a kereszténység formálta.
– A művészetek, a jogrend, mindaz, ami Európában pozitív értékként megjelent, a keresztény szellem ihletésére alakult így. A kultúrát tekinthetjük örökségnek, ahogyan és ami megvalósult a nyugati civilizáció alkotásaiban. A nagy művek esetében mindig a keresztény hit kifejezését találjuk. Gondoljunk csak Dantéra, Babitsra, Bachra, Michelangelóra, a katedrálisokra…
A huszadik századot, különösen annak második felét, napjainkig – mások nyomán – ön is sivatagnak nevezi.
– A huszadik század első felében, Franciaországban fölvirágzott a katolikus irodalom és művészet, Ady is megcsodálta ezt a század elején, vagy később Illyés Gyula. Mára kidőltek a nagyok, ahogyan valaki fogalmazott: „kidőltek a tölgyek”, sivárság lett úrrá Európán. Lehetséges, hogy túljutottunk a nihilizmusnak a Sartre-ék megfogalmazta hullámán, s új remény van születőben, mert Krisztus nem halt meg. Ma a posztmodernnel élünk együtt ebben a széttört világban, amely szerint semminek nincs értelme. Ahogy a szellemtörténészek mondják: Isten halála után most már az ember is halott, és szétesik a világ. Az abszurd művészet ennek ad kifejezést.
De mintha már ezen is túljutottunk volna. Az irodalomnál maradva: igen gyakran találkozunk hitet, legalábbis valamiféle hitet kereső írással.
– Az élet értelmének keresését soha nem adhatja föl az ember. Ezért veti le magáról idővel akár a sartre-i és camus- i egzisztencializmust, az abszurd vagy a posztmodern kísérleteket. Az igazi művészetben mindenképpen megjelenik a metafizikus gondolkodás. A két háború között Kállay Miklós arról értekezett, hogy a magyar költészetből hiányzik a metafizikai gondolkodás. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét, gondoljunk csak Babits-ra, József Attilára, Szabó Lőrincre vagy másokra: náluk mindig jelen van az értelem keresése, végső soron az istenkeresés.
A hit eszerint elengedhetetlen „kelléke” az alkotásnak, illetve a kultúrának?
– Ha véglegesen meggyöngülne a keresztény hit, vagy bármilyen hit, bármiféle remény, Teilhard de Chardinnal szólva: az ember egyetlen lépést sem tenne előre, mert úgy gondolná, útja el van torlaszolva. Az ember azonban tudja – ha ebben a tudásában olykor megbicsaklik is -, hogy valami maradandót, örököt alkot, s személyisége és maga a kultúra, a civilizáció nem a semmibe hullik. Ezen hit és reménység nélkül igen nehéz, képtelenség alkotni.
