Az elvesztett szavak
Fotó: Borsodi Heni

 

Mikor emberi szem nem látja, mikor csak az örökmécses fénye világít, csodálatos dolgok történnek a kapuvári nagytemplomban. Különös kis társaság gyűlik össze: egy galamb és egy hal száll le a mennyezeti freskókról, és a szószék alatt várják barátaikat, a liliomot és a rózsát. Megmozdulnak a szobrok és a freskók szentjei, angyalai, és semmi sem lehetetlen. Így történhet, hogy a halnak nincs szüksége vízre, elég neki a levegő, abban ficánkol, a virágok lépkednek, a katicabogár angyalokkal társalog. Mert majd elfelejtem, ehhez a valóban különös társasághoz egy kis katicabogár is tartozik. Ő nem a képekből kilépve kelt életre, hanem a kinti világból került a templomba, már maga sem tudná elmondani, hogyan és mikor, olyan régen volt, aztán itt maradt, itt, ahol nem volt határa az örömnek.
Egyszer azonban történt valami. A liliom meglátta magát a szentelt víz tükrében, és szépsége miatt elkezdte különbnek tartani magát, bizony, még a rózsánál is. A galamb féltékeny és türelmetlen lett, főleg a halacskára haragudott, mert az szívesebben játszott a mindig szelíd és csöndes katicával, mint vele. A rózsa naphosszat csak magával foglalkozott, töviseit növesztgette, így akart bosszút állni a gőgös liliomon. A katica nem volt elég bátor, nem tudott békét teremteni. Beférkőzött a barátok közé a széthúzás és a szeretetlenség gonosz szelleme.
Szegény kis katica már azon gondolkodott, hogy itt hagyja a templomot, és új otthont, új barátokat keres magának. De előbb még az oltár felé indult, hogy elbúcsúzzon Annától, Joachimtól és a lányuktól, Máriától. Szerette Anna és Joachim jóságos szemeit, gyermekükre vetett vigyázó tekintetüket. Azt, ahogy készítették őt élete legnagyobb döntésére. Szerette Mária aranyhaját, és az oltár cirádáit, az oszlopfőket, a faragott díszítéseket, barázdákat is nagyon szerette, mint hegyek, völgyek, szakadékok, olyanok voltak a számára.
Mikor a Szent Anna ölében lévő könyvhöz érkezett, rémülten kiáltott fel a kis katica: – Eltűnt! – Mi tűnt el, katica? – kérdezte a galamb, és odaszállt a tabernákulum keresztjére, hogy közelebbről megnézze magának a dolgot. – Az írás a könyvből. – És valóban, a galamb sem látta a betűket. A többiek is mind odasereglettek közben, de se a liliom, se a rózsa, se a hal nem láttak semmit. Valami nagyon fontos volt beleírva abba a könyvbe, ezt mindenki tudta, de senki sem tudott visszaemlékezni rá. Sötét árnyék borult a fehér lapokra.
Nagy zűrzavar keletkezett, kétségbeesésükben ide-oda cikáztak, röpültek, a liliom és a rózsa gazdáikhoz, Józsefhez, Antalhoz, Alajoshoz, Erzsébethez és Terézhez menekültek tanácstalanul. A templom szentjei és angyalai nem tudták mire vélni a felfordulást, mind a szentélybe gyűltek. Ott volt a Keresztelő, Mihály, István király, a vértanú győri püspök, ott Vendel, Rita, Goretti Mária, az evangélisták, Pál apostol, a hitetlen Tamás és az em­mauszi tanítványok, még az Árpád-házi szentek is lejöttek az üvegablakokról, Veronika és Cirenei Simon is odasiettek a keresztút képeiről. Egyedül a Szűzanya maradt a helyén.
Újra a katica szólalt meg: – Segítsetek nekünk, nem látjuk, mi van a könyvbe írva! – Fölséges király, te bölcs vagy, és nagy tudású, segíts nekünk! – kérte a galamb. – Püspök atyánk, te életedet adtad az emberekért, te tudod a titkot! Segíts, hogy mi is emlékezzünk rá! – kérte a liliom. – Antal, te nagy szónok, segíts, te mindig megtalálod a szavakat! – könyörgött a hal. A szentek azonban, bár valóban tudták a titkot, nem mondhatták ki, valami megbénította a nyelvüket. Csak Szent József szólhatott: – Hiszen ott vannak a szavak a könyvben most is, miért nem látjátok? Ha nem tudjátok elolvasni, mi nem segíthetünk. Földi életünkben megtettünk mindent, amit meg kellett tennünk, és kimondtunk minden szót, amit ki kellett mondanunk. Nem tehetünk ahhoz hozzá semmit.
A galamb fölrepült a karzatra, és az orgona sípjai körül gyülekező népviseletes sokaságot szólongatta: – Oly régóta őrzitek ezt a templomot ti is, mégse mondja ki közületek egy sem a szavakat? – Azok csak a fejüket ingatták, az orgona pedig szomorúan búgott.
A rózsa a Szűzanyát kérlelte, azonban ő se mondhatta ki helyettük a szavakat, csak magasba emelte a szentolvasóját. Jézus tovább búsult kint, a templom mellett, az oszlop tetején, mert nemcsak ez a kis társaság, de az emberek is elfelejtették azt az egyszerű igazságot, ami a könyvben állt.
A galamb, a hal, a katica és a virágok nem is szomorúak voltak már, hanem dühösek, egymásra mutogattak, mindegyikük a másikat hibáztatta, amiért nem jegyezte meg a szavakat. A szentek és az angyalok szomorúan néztek rájuk, kezdték elveszteni a reményt.
Ekkor azonban történt valami. Kinyílt a templom ajtaja, és egy kislány táncolt be rajta. Fehér ruhában volt, hosszú copfjai röpködtek a hátán, és csengő hangon énekelt. A szentek mosolyogva figyelték, a kis állatok és a virágok, akik villámgyorsan behúzódtak a padok védelmébe, előmerészkedtek, látva, hogy a lányka nem torpan meg, még csak nem is csodálkozik ennyi csoda láttán. Kérlelni kezdték: – Mondd meg nekünk, mondd ki a szavakat, ha te tudod a titkot! – A szeretet dönt el mindent helyettünk – kiáltotta a kislány.
Ebben a pillanatban az ablakokon hirtelen betört a fény, szétáradt, és az egész templom ragyogni kezdett, de a legjobban a tabernákulum, valósággal lángba borult. S ahogy fénye az oltárképre sugárzott, Szent Anna könyvében is ragyogni kezdtek a betűk, az áhított mondat: A szeretet dönt el mindent helyettünk.
A kislány kacagott, és vele nevettek új barátai is. Visszatért a fény, a szívükbe is, most, hogy végre visszakapták a szavakat, amelyek annyira hiányoztak az életükből. Egy hús-vér angyal, egy bátor, nyíltszívű gyerek adta vissza nekik ezt a tudást. Bocsánatot kértek egymástól, és szorosan megölelték egymást.
A Szűzanya letörölte a könnyeit, és mosolyogni kezdett gyermeke virágos ágyacskája felett: – Értitek végre? Ennyire egyszerű. Nem a könyvből tűntek el a szavak, hanem a szívetekben homályosultak el, mert nem vigyáztatok a szeretetre. A szeretet az igazi kincs. Vigyázzatok rá! Engedjétek, hogy a szeretet irányítsa az életeteket!
Úgy láttam, Krisztus sem búsult tovább a templom mellett. Ha arra jártok, nézzétek meg, mosolyog-e. Vagy talán újra fekete árnyék borult azóta a Szent Anna könyvébe vésett szavakra?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..