Az eltűnt kultúra nyomában
Fotó: Koncz Veronika

 

A portán érkezésünk idején éppen az egyhetes nyári kulturális rendezvény zajlik. De senki ne gondoljon hangos fesztiválra! Itt nem roskadozik a főutca népművészeti árusok portékáitól. Nem sül a kolbász, és a helyi kocsmáros sem számíthat több bevételre, mint más napokon. Viszák nem vidéki turistalátványosság, nem is őrségi „művészetek völgye”. Csak egy kistelepülés, ahol a falu szeretné újratanulni a „normális életet”. Ennek fő ösztönzője Szarvas József. Ő mesél nekünk vidékről, hagyományról és személyes felelősségről.

Miért tűnt el a falvakból az élet?

150816_viszak2

Fotó: Baráti Annamária

Egy nagy diófa árnyékában, a pajtaszínház előtt ülünk le beszélgetni. Házigazdánk így mesél a kezdetekről:
– Még 2000 előtt találtam rá erre a portára ebben a fogyó faluban, kétszázhatvan kilométerre Budapesttől. Addig nem tudtam, mit jelent az, ha egy kistelepülés kultúrájában, humán tartalmában pusztul. Engem akkor csak az érdekelt: „Hogy fogok itt nyaralni?” A kérdésre elég hamar megkaptam a választ: sehogy. Adott volt a táj, a falu szépsége, de semmi több. Valami nagyon hiányzott. Ma ugyanis Kodály és Bartók országában a falvak népi kultúrájuk és saját értékeik tekintetében a végóráikat élik. Vagy már azon is túl vannak. Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai kapáltak földet, és tudják, mi a kalákamunka. Arra jöttem rá, hogy elsősorban ez hiányzik.  És nemcsak innen. A munka, a munkálkodás fogalmát nagy pénzért tönkretették. A paraszt szó pedig szitokszóvá vált. Hányszor halljuk: „bunkó paraszt”. De tényleg a paraszt a bunkó? Ő, aki tulajdonképpen a létezésünk teremtőereje?
Én még emlékszem arra – folytatja a gondolatsort beszélgetőtársam –, hogy egy faluban a munka nem pénz, hanem összefogás kérdése volt. A munkának értéke s nem ára van. Ma pedig aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Amerikában a hódítók úgy irtották ki az indiánokat, hogy megölték a bölényeiket. Öld meg a bölényt, és akkor vége az indián kultúrának. Nálunk a parasztoknak pénzt adtak azért, hogy vágják le a teheneiket. S ezt ők meg is tették. A tehén árából pedig televíziót vásároltak, és azon kapják a következő instrukciókat. A valaha volt parasztok gyerekei és unokái ma ott ülnek a tévé vagy a számítógép előtt. És nincs tehén az istállóban, nincs disznó az ólban, nincs a földön gabona, nem sül kenyér a kemencében. Kemence sincs. Ha lenne, akkor viszont abba nem rakhatnánk Isten tudja, honnan jött alapanyagot. Ezért jelkép. Ahogyan az asztal is, amit körbeülünk.
Népi kultúra nélkül semmink sincs. Nélküle turisták vagyunk csupán, bóklászunk a semmiben, és azt mondjuk például itt, az Őrségben a lucfenyőre, hogy jaj, de szép! Pedig a lucfenyő már elfoglalta a rétet, a legelőt, a szántót, az erdőt. Hiszen gyors pénzkereseti lehetőség errefelé, karácsonyfa lesz belőle. Nekem, aki még ismertem a paraszti kultúrát, hiszen tanyán nőttem fel, kötelességem tenni valamit. S lehettem társa egy úton Kovács Gyula erdésznek, aki a viszáki és számos más tündérkert megálmodója. De menjünk is, nézzük meg a kertet – buzdít bennünket házigazdánk.

Tündérkert

Felballagunk a falucska határában lévő közösségi kertbe, és talán nem túlzó a megállapítás, ha azt írom, nem is tündér-, de édenkertbe csöppenünk.

150816_viszak4 Sok szép facsemete nyújtózik az ég felé, némelyiken sárgállik a körte, piroslik az alma. Mindegyik mellett kicsi tábla, rajta név és település, jelölve, ki ültette, kinek a gondjára van bízva. A „tündérkertész” pedig így folytatja:
– Azt, hogy az utolsó (vagy az utáni) pillanatban vagyunk, Kodálynak, Bartóknak, Sebő Ferinek nem hitték el, Kovács Gyulának talán most elhiszik. A Kárpát-medencében őshonos gyümölcsfafajták megmentésére, génállományuk átörökítésére létrehozott Tündérkert Mozgalmat ugyanis Gyula indította el, majd az elmúlt tíz évben Kárpát-medencei méretűvé vált a kezdeményezés. Itt 2009-ben hoztuk létre a közösségi kertet. Bár a gondolattal már 2002-ben találkoztam. Tenk László festőművész barátomnak mondtam is akkoriban, hogy Gyula állandóan azzal nyüstöl: meg kell menteni az őshonos fákat, mégpedig közösségépítő szándékkal. Laci erre azt válaszolta: „Gyula mindenkinek ezt mondja, csak nálad be is akadt a gondolat.” És valóban, amióta megértettem ennek a jelentőségét, azóta ezt az ügyet szolgálom. Ma a Kárpát-medencében több mint száz tündérkert létezik. Ám ez most még csak annyit jelent, hogy száz mániákus ember igazat ad Kovács Gyulának. 150816_viszak3Vagyis azt vallja, hogy ha megmentjük a gyümölcsfáinkat, vele együtt megőrizzük a család históriáját, annak az emlékét, aki elültette a fát. A gyümölcs gasztronómiai értéke sem vész el, vagyis fennmarad a tudás, hogy miből lesz jó lekvár, pite, pálinka, aszalvány, lepény, befőtt, rétes.
Kovács Gyula a pórszombati Medes-hegyen őrzi Európa legnagyobb – több mint kétezerféle gyümölcsfából álló –őshonos gyümölcshagyatékát. Ezt az értékmentő tevékenységet, valamint a Tündérkert moz­galom elindítását 2015. június 20-án Magyar Örökség-díjjal jutalmazták. A mi kertünkben közel kilencvenféle fát számolhatunk össze. Mindegyiknek viszáki, illetve Viszákról elszármazott gyermek a kertésze. És minden évben annyi gyümölcsfát mentünk be a kertbe, ahány gyermek született a faluban az előző évben – fejezi be a szép gondolatsort a művész, és mi sűrű visszatekintgetések közepette sétálunk tovább.

Kemence-kápolna

A tündérkerti domb alatt nagy munkálatok közepébe csöppenünk. Kemence-kápolna épül az út menti ártérben. Építészhallgató egyetemisták az utolsó simításokat végzik, rekkenő hőségben és kalákában. Viszákon az értékek átmentésének további szimbóluma és eszköze lesz ez a kemencekápolna. Több ilyen épült már az országban. Kenyérsütő házak ezek, amelyek a település határában állnak, éppen úgy, mint a McDonald’s-os büfék, csak éppen az üzenetük egészen más. Viszák határában is áll egy kemence és egy mozdíthatatlan kőasztal, amelyet Szarvas József asztal-oltárnak nevez. A hely mindenkié lesz.

Kulturális élet a portán

A házhoz visszaérve belépünk a Pajtaszínházba és a Galériába. Történetükről így mesél a gazdájuk:
– Romhalmazként vettem meg ezt a portát. Már a rendbehozatala idején is ott motoszkált a fejemben a kérdés: Kinek, minek építem én ezt? Azt is tudtam, bármi lesz is a célja, azt egyedül nem tudom elérni. Társakkal kell összefogni, és ez sikerült is. Az ügyet ma is szívén viseli többek között Tenk László, Jordán Tamás,
Földes László Hobo, Fábry Sándor, Szőke András, Vidnyánszky Attila, Csernus Lőrinc, a Kós Károly Egyesülés és a helyiek. Megértettem: a hitelesség alapja a személyes felelősség vállalása.
Így épült meg 2007-ben a Pajtaszínház és Galéria. A kiállítótérbe a művészek tíz éve küldik a képeiket. És minden nyáron egy hétig különböző programokkal várom az érdeklődőket.

150816_viszak5A szándékom az, hogy hozzájáruljak Viszák és az Őrség hagyatékának és hagyományának ápolásához. Egyszerűen fogalmazva: kalákamunkára jelentkeztem. Ma ezt önkéntes civil aktivista munkának hívják, de e mögött nagy pénzek mozognak. Nagyon sokan élnek abból, hogy megszervezik. Sok pénzért pályáznak rá az Európai Unióban, a minisztériumokban, hogy a munkát aztán valaki valóban ingyen elvégezze. A kultúra féke és ellensúlya a pénz. A kultúra hordozója a kalákamunka. Sajnos a mindenkori, újkori kormányok törvényekkel büntetik a kalákamunkát. Illyés Gyula
A puszták népében írja: „A népi kultúra hanyatlása a sanzonok megjelenésével kezdődött.” A pártok azóta is milliókkal támogatják e hanyatlás fennmaradását. Az illetékesek olyan kulturális döntéseket hoznak, hogy azokkal a következő választásra készülhessenek. Nekem gürcölnöm kell a támogatásért, az önkormányzat pedig hivatalból kapja a pénzt arra, hogy meghívja a falunapra a legújabb megasztárost. Ezen persze bosszankodhatom, de ez a tündérkert és ez a pajta már a sorsom. Nincs kire várnom. Csinálnom kell. Ez az én felelősségem.
Viszákon kétszázhetvenen élnek, ilyenkor az esti programokra a faluból eljön talán tíz ember. Aki ezt hallja, az általában szörnyülködve összecsapja a kezét. Pedig nem kevés az. Százalékarányban kultúrafogyasztónak éppen elég. Illúzió lenne, ha azt gondolnám, az egész falu itt lesz ma Hobo Ady-estjén, vagy holnap az Etnofon-koncerten. Nem is kell, hogy itt legyen. De arra a tíz emberre számítok…
E mondattal Szarvas József el is köszön tőlünk.  Hiszen Hobo már hangol, egyelőre még csak magának szavalja Adyt. A közönség gyűlik-gyülekezik. A porta udvarán leg-
alább ötvenen várnak. Fejkendős nénik, falubeliek, idősek, fiatalok, Őrségben nyaralók, más faluból, városból származók, pestiek – megtelítjük a faillatú pajtát.
A meleg nyárestben ciripelnek a tücskök, a kertben tovább érik az alma, a körte, a pajtában szemben velünk hatalmas Ady-kép függ a falon. És sorra hangzanak el a százéves, de mellbevágóan időszerű versek. Hátborzongatóan jó itt…