A szentatya magyarországi meghívásáról még 1988-ban született döntés: a szocialista táborból Lengyelország után hazánk volt az első ország, amely erre a lépésre elszánta magát. A Szentszék 1989. július 26-án hozta nyilvánosságra a meghívás elfogadását. Hosszas egyeztetést és előkészítést követően a lengyel pápa végül 1991. augusztus 16-án lépett magyar földre. Első alkalommal történt meg, hogy Szent Péter utóda hazánkban járt. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Karol Wojtylaként, még krakkói élete során, a hetvenes években többször megfordult nálunk: a Magyarországon (például a kabai cukorgyárban) dolgozó lengyel munkások lelki ellátása céljából.
A szentatya Budapesten az apostoli nunciatúra Gyimes utcai épületében szállt meg. Az akkori nuncius az olasz Angelo Acerbi érsek volt, helyettese pedig a lengyel Juliusz Janusz, aki később, 2003 és 2011 között töltötte be a nunciusi tisztséget. A pápalátogatás ötnapos programja az ősi királyi székhelyen, Esztergomban kezdődött, szabadtéri szentmisével. II. János Pál szárnyashajóval érkezett a városba, és az Erzsébet-parkban lépett partra. A szervezők figyelmességeként éppen ott, ahol a rendszerváltozásnak köszönhetően előzőleg újra felállították III. Sobieski János lengyel király emlékművét, aki 1683-ban felszabadította Esztergomot a török uralom alól. Itt-tartózkodása további napjain II. János Pál Máriapócson, Szombathelyen, Pécsett, augusztus huszadikán pedig a budapesti Hősök terén is szabadtéri szentmisét mutatott be – utóbbi helyszínen kétszázezren voltak jelen. Ám más programokra is jutott ereje: Debrecenben ökumenikus istentiszteleten vett részt; a fővárosban találkozott a tudomány és a művészet képviselőivel, a zsidó hitközségek küldöttségével, a Szent István-bazilikában a betegekkel, a Népstadionban (a mai Puskás Ferenc Stadionban) pedig a fiatalokkal. Számomra legemlékezetesebb a Mátyás-templomban rendezett program volt, amelynek keretében a papnövendékekkel találkozott, sőt közösen végezhettük el vele a zsolozsma délutáni imaóráját. S bárhol beszélt is, vezérgondolata mindig a visszaszerzett függetlenség megerősítése, a szabadság bölcs célokra fordítása volt.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy a kommunista rémálomból eszmélő magyar társadalom vegyesen viszonyult a pápalátogatáshoz. Akadtak ellenséges hangok is. Egyes anarchista és liberális csoportosulások „cápalátogatás” felirattal ellátott, gyalázkodó röplapokat osztogattak, egy másik „kiáltványukon” pedig az állt nyomtatott betűkkel: „NE jöjjön el a Te országod!” Az egyes szertartásokon igen sokan nem hívőként vettek részt, hanem békés szándékú, teljesen tájékozatlan érdeklődőként – nyitottságuk persze örvendetes volt. A Népstadion bejáratánál, a fiatalokkal való találkozót követően a televízió tudósítójának kérdésére legtöbbször az a válasz érkezett: „Én nem vagyok vallásos, de úgy gondolom, hogy a római pápa a világ egyik legfőbb erkölcsi tekintélye, és kíváncsi voltam, mit mond nekünk ez a fontos ember.” Jó lenne tudni, hogy az akkori nyilatkozók és társaik az eltelt két évtized során milyen lelki utakat jártak be, s az egyház miként sáfárkodott nyitottságukkal.
