Az első hajók

Végül harminc perc késéssel megérkezik a csoda. Megérkezik? Kiköt. Neve is van, igazi. Úgy hívják: Várhegy. Felszállunk. Utazunk. Ringunk. Akad, aki csakugyan kalandvágyból van itt, de látok kisgyerekes anyukát, turistát, nyugdíjast is. Jó néhányunk pedig valóban munkába igyekszik. Csillogó szemmel, no és legalább fél óra késéssel.

Ülőhely persze már nem jut. Nem is fontos. Elég, hogy közelről látom a felújított Margit híd pompás elemeit. Figyelem a Parlamentet a vízről, a Lánchidat alulnézetből. Csobognak a hullámok, táncol rajtuk a napsugár, fúj a szél. A hajón a villamosról és a metrókijáratokból jól ismert ellenőrök is ott állnak. Az ablakok a közlekedési vállalat megszokott buszablakai. Ez mulatságos és bájos. Lassan megfeledkezem a napszúrásról, és tíz évre visszamenőleg mindent megbocsátok a BKV-nak. A Petőfi téren kiszállok (leszállok? kikötök?). A hajóslegény (?) elköszön: „Viszontlátásra, hölgyem!” Lehet, hogy tényleg csak álmodom. Az órámra nézek, hirtelen „felébredek”. Innentől már kapkodom a lábam. A délelőtt fele „elúszott”. Ám ha hihetünk az ígéretnek, a közeljövőben „jó szél”, de legalábbis járatsűrítés várható.


Fotó: Kissimon István