Az elmélyülés és a játék órái
Fotó: Merényi Zita

 

– Máskor nem használjuk ezt a bejáratot – mondja Polányi Emőke, aki az állomásról idehozott. – Ez csak mára és az ehhez hasonló ünnepi alkalmakra szól, mert a portásfülke máshol van. A hétköznapokon ugyanis a portás ellenőrzi, ki késik az iskolából.
Ma azonban szombat van, nem kötelező jönni, és a kapuban nem kell a szülőknek és gyermekeiknek elbúcsúzniuk. Kilenc múlt, fél tízkor lesz a nap nyitómiséje. Egész pici: bölcsis, óvodás, kiskamasz és nagyobb gyerekek is érkeznek, a szülők kezében tálcák, sütemény. A kapura akasztva egy kék és egy fehér léggömb, mellettük mosolygós napocska. A fehér lufi épp akkor pukkan el, amikor az előttünk érkező család belép az iskolába: ez afféle startpisztoly-dördülés a nap kezdetén. Egy szép közös együttlét nyitánya, amely sok család közös vágyából, akaratából, rengeteg munka, áldozat, felajánlás révén valósul meg.
Mintegy kétszázan érkeznek az egyházmegyéből: nemcsak Veszprémből és a hozzá tartozó Kádártáról, hanem a távolabbi környékről: Balatonalmádiból, Berhidáról, Felsőörsről, Gyulafirátótról, Lesencetomajról, Nemesvámosról, Pápáról, Tapolcáról, Zircről is. Az arány az egyik résztvevő szerint kétharmad-egyharmad a más településekről érkezők javára. Emőke az ajtóban Glatz Ágotának ad át bennünket, aki egész nap a kalauzunk aztán, és önfeláldozó módon még Béri Renátó előadásának feléről is lemond annak érdekében, hogy kolléganőm minden helyszínre eljusson, ahol történik valami. Jó néhány ilyen helyszín van ugyanis, annak érdekében, hogy minden korcsoport megtalálhassa a neki legjobban tetsző elfoglaltságot. A legkisebb, még nem óvodás gyerekek szüleikkel maradhatnak egy kis teremben a tornacsarnok mellett: onnét az előadást is lehet hallgatni, és a gyerekek is kedvükre játszhatnak. A valamivel nagyobbak az emeleten ugrálóvárazhatnak, kézműveskedhetnek, és kutyás játszóház is várja őket. A nap zárásaként Módri Györgyi, a Veszprémi Petőfi Színház művésze fog mesélni és énekelni-harmonikázni. A legnagyobbak A vegyészkobold egy napja című kémiai kísérletsorozaton vehetnek részt, amelyet a Veszprémi Egyetem oktatói mutatnak be. Vagyis láthatóan roppant gondos, körültekintő a szervezés, színvonalas a program. A lelkinap fő célja az, hogy együtt lehessenek a családok, de a gyerekek ne unják magukat, a szüleik pedig néhány órára mentesüljenek a kicsik terelgetésének-felügyeletének terhétől, és a lelki programra koncentrálhassanak, beszélgethessenek. Ennek az a feltétele, hogy önkéntesek tömege foglalkozzon a gyerekekkel, hiszen a szülők csak akkor nyugodtak, ha jó kezekben tudhatják a csemetéiket.

*

A mise előtti gyülekezés során azonnal kitűnik, milyen színes az érkezők serege életkori szempontból: a legkisebbektől a nagyszülőkig szinte minden korosztály képviselteti magát. A sarokban könyvet árulnak az érsekségi látogatóközpont munkatársai, készülődik a zenekar, a kisebb gyerekek szüleik ölében ülnek, de egyik-másik máris a széksorok alatt kúszik-mászik. Egy kisfiú a polipját dobálja ki oldalra, és huncut pillantást vet felém, mintha azt várná, hogy visszadobjam. Egy másik a helikopterét emelgeti a magasba, leszállópályát keres a szomszéd székeken. Kedves jelenet, ahogyan egy tizenkét év körüli lány és a kishúga, akit az ölében tart, együtt játszik valamilyen mobiltelefonos játékot.
A köszöntőt a családpasztorációs iroda nevében Kovácsné Széplaki Borbála és Czaun Péter mondja. Ismertetik a nap programját, „a bevált menetrendet”, majd elkezdődik a mise.
Márfi Gyula először a nagyböjtről beszél. Arról, hogy ennek az időszaknak a bűnbánat, a megtérés, az irányváltoztatás vagy -korrekció időszakának kellene lennie. Az ószövetségi olvasmány Izajás könyvéből rímel erre: a helyes böjtölésről szól; a böjt és az irgalmas felebaráti szeretet összekapcsolására, az elnyomottak jóllakatására, az éhezők táplálására szólít fel. Az érsek a prédikációban a nagy imádság idejének nevezi a nagyböjtöt, és arra hívja fel a figyelmet, hogy jó lenne az imát valóban Istennel való beszélgetésként felfognunk, nem csupán monologizálnunk. Mert sajnos sokszor nem halljuk meg a szavát, és ennek az az oka, hogy nem tudunk elcsendesedni. Pedig a legfontosabb dolgok, köztük a megváltás művei is mindig csendben történnek, és Jézus sem volt híve a nagy zajnak, feltűnésnek. Az igazi ima akkor kezdődik, amikor tudjuk azt mondani, amit Sámuel mondott: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Isten szólni akar hozzánk: a Biblián, a liturgián, a szentségeken, a hitoktatáson, a lelkiismeretünk szaván, a természet csodáin keresztül. Sok költő érezte meg ezt Berzsenyitől Adyn át József Attiláig. „Hallom, ahogy lelkemben lépked / S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára / Felelnek hangos szívverések. // Szivemben már őt megtaláltam, / Megtaláltam és megöleltem” – írja Ady. „Mikor a villamos csilingel, / Vagy ha a kedves kenyeret szel / S elvál a kenyér a karajtól, / Az Isten megjelenik akkor. // (…) S tudom is, miért szeret engem, / Tettenértem az én szivemben” – írja József Attila. – Mi tetten szoktuk-e érni Istent a szívünkben?” – kérdezi az érsek. – És arra vajon törekszünk-e, hogy a jegyesünkben, házastársunkban is keressük és megtapasztaljuk Isten gyengéd közelségét, személyesen hozzánk intézett üzenetét?
Fontos, hogy hálát is adjunk, dicsőítsünk, és ne csak kérjünk – hangsúlyozza. – Ha erre törekszünk, több jót, áldást fogunk észrevenni az életünkben, mint korábban. És legfőképpen: nagyon lényeges, hogy az imánk kihasson a hétköznapjainkra is.
A mise után a gyerekek játszani mennek, mi pedig meghallgatjuk a kármelita Béri Renátó előadását a helyes istenképről. Először Lisieux-i Szent Terézről és egyháztanítói voltáról beszél (II. János pápa avatta egyháztanítóvá 1997-ben); Terézről, akit akár a tiszta istenkép prófétájának is nevezhetnénk, mert szembeszállt a haragvó, az embert félelemmel eltöltő, pokollal fenyegető Isten képével, amely az ő korában általános volt. Gyakran mi is olyasmit feltételezünk Istenről, amit még a legridegebb szülőről sem. Ő János első levele szerint maga a szeretet, és nincs két arca. Mégis hány keresztény hisz egy kétarcú Istenben, aki az ő bűnétől haragvóvá, büntetővé válik! Az igaz­ság azonban az, hogy a bűn magában hordja a büntetését, ahogyan a jó is a jutalmát, és nem Isten „haragjának” eredménye. Használjuk fel a nagyböjtöt istenképünk átgondolására, és változtassunk rajta, ha szükséges. Akkor szükséges, ha Istent távolinak érezzük, és úgy gondoljuk, csak akkor szeret bennünket, ha „teljesítünk”. Helytelen istenképünk gyermekkori élményeinkből, szüleinkkel való kapcsolatunkból ered, és gyakran problematikus, mert tökéletes szülő és család nem létezik, minden emberi szeretet törékeny. Jó hír azonban, hogy a helytelen istenkép felnőttkorban is gyógyítható.

A nap vége felé a „szóvivőket”, a nap levezénylőit kérdezem.

– Az 1994-ben létrehozott családpasztorációs irodának jó ideje törekvése, hogy a házasságra készülőket már a jegyesoktatás idején közösségbe szervezze: párként szólítsa meg őket, és az együttműködésüket kérje. Így kerültem a szervezők közé én is, 2007 körül – mondja Borbála. – Az érsek úr jónak tartotta, ha a három családreferens házaspár – akik közé a feleségemmel 1996 óta magam is tartozom – szélesíti a kört, újabbakat von be a munkába – teszi hozzá Czaun Péter. – Mindig hangsúlyozzuk, hogy nem pusztán rendezvényszervezők, hanem hívő közösség vagyunk, amelyet az elmélyültebb vallásosság iránti vágy motivál. – A házasságunk ápolásának igénye is a motivációink között szerepelt, és nem is csalódtunk: hamar megtapasztaltuk, hogy többet kapunk vissza, mint amit adunk – folytatja Borbála. – A mai foglalkozások szervezői, lebonyolítói szinte mind önkéntes alapon jöttek, sőt még az anyagokat is a saját pénzükből vásárolták. Míg a felnőttek lelki programon vettek részt, addig a gyerekek gyöngyökből ékszert, papírból dinót, könyvjelzőt, szívecskét, díszeket készítettek.
A sok család így együtt olyan, mintha egy nagy-nagy családot alkotna. Veszprémben, a mai lelkinapon sokak szívében lépkedett az Isten puha, alig hallható, mégis hangos szívverésekkel fogadott lépteivel.