A zöld ág, az életfa számos ünnephez kapcsolódik, így a téli napfordulóhoz is a kezdetektől hozzátartozott az örökzöldek feldíszítése és elhelyezése az otthonokban. A „varázslatos” módon télen is zöld ágak az új tavasz, az élet ígéretét hordozták. Európában a legelterjedtebb örökzöld a fenyő, amelynek nyelvünk szépen megőrizte szimbolikus jelentését, hiszen elnevezése a fény szóból ered.Miután a IV. században a Római Birodalom területén Urunk születésének emléknapját december 25-ére, az ősidők óta megült téli napforduló idejére tették, a keresztény ünnepbe természetes módon beépültek a pogány hagyományok. A fenyőfaállítás szokása előtt is vittek ágakat az otthonokba Katalin vagy Borbála napján, amelyek karácsonyra kihajtottak, jelezve az élet győzelmét. Magának a fadíszítés hagyományának keresztény megőrzője a karácsonyi misztériumjáték volt, amelynek alaptémája volt a bűnbeesés története. Így lépett elő a karácsonyi fenyő életfává, rajta almával és a kígyót jelképező lánccal, füzérrel. Amíg a karácsonyfa-állítás pogány gyökerei elfogadhatóvá nem váltak, természetesen számos legenda született a szokás eredetéről. Az egyik, hazánkban is elterjedt történet szerint Jézusnak egyszer bujdosnia kellett a gonosz emberek elől, s egy fenyő ágai között rejtőzött el. Az Úr szolgálatáért megáldotta a fát: „Akkor is virulj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Légy az emberek öröme, és rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.” Egy másik legenda szerint amikor Szent Bonifác megtérítette a pogány germán törzseket, kivágta Thor szentként tisztelt tölgyfáját. Ennek tönkjén azután egy örökzöld fenyő hajtott ki, jelképezve Krisztus soha véget nem érő királyságát.
Ma ismert formájában a karácsonyfa-állítás szokása valóban a német területekről származik. S bár a hagyomány szerint Luther Márton állította az elsőt gyermekei örömére, a legkorábbi fennmaradt karácsonyfa- ábrázolás 1509-ből származik, jó pár évvel azelőttről, hogy Luther kifüggesztette volna kilencvenöt tételét. Az első írásos emlékek is a XVI. századból valók – egy 1539-ben keletkezett feljegyzés szerint a strasbourgi katedrálisban karácsonyfát állítottak az ünnepre. Egy idő után az egyes céhek is kezdtek saját fát díszíteni – a brémai céhkrónika beszámolója szerint 1570-ben egy kicsi fenyőre almát, datolyát, diót, perecet és papírvirágokat aggattak, s a céhtagok gyermekei begyűjthették róla a finomságokat karácsony napján. A XVIII-XIX. század fordulóján már minden német ajkú területen elterjedt a szokás, így Bécsben is, ahonnan azután átkerült Magyarországra. Először az arisztokrata családok és a köreikben forgó művészek tették magukévá az „új divatot”, majd a polgári otthonokban is megjelent a karácsonyi fenyő. Az első fát hazánkban állítólag Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvoda megalapítója állította a gyerekeknek. De a szokás elterjedésében valószínűleg több német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családnak is szerepe volt. Annyi bizonyos, hogy az 1860-as években már fenyővásárokat tartottak Pesten az ünnep előtt. Eleinte szinte csak ehető dolgokat akasztottak a karácsonyfára, hiszen hozzátartozott az ünnephez, hogy e díszeket ajándékként megkaphatták a gyerekek, ugyanakkor az üdvtörténet fontos állomásait szimbolizálták. A gömb egyrészt az alma egyszerűsített változata, másrészt a teremtett univerzum bolygóinak jelképe. A csillag és az angyalok a Megváltó születését jelzik, az ágakra szórt szalma, angyalhaj vagy szalag pedig a jászolt juttatják eszünkbe. A hosszabb füzérek a tudás fáján tekeredő kígyót jelenítik meg. A dió Jézusra utal; keserű, zöld burka földi szenvedésére, csonthéja a keresztfára, belső magja isteni természetére. Gyertyákat, amelyek a fény győzelmét jelenítik meg, viszonylag későn, csak a XVIII. században kezdtek a karácsonyfára tenni.
Végezetül még egy érdekesség: a kizárólag nálunk népszerű szaloncukor eredetileg francia édesség volt, viszont a XIX. század folyamán magyar cukrászok tökéletesítették. Azóta is csak mi díszítjük a karácsonyfát a csillogó papírba csomagolt édességgel, így az akár hungaricumnak is tekinthető.
