János evangélista maga is e forrás-közösséghez tartozott. A Szentlélek megérlelte benne azt a fölismerést, hogy „a teremtés és a megváltás szorosan összetartozik” (Mátyás Ernő). Ezt az összetartozást különösen az evangéliuma elején és végén érzékelteti, a Prológusban (Jn 1,1–18) és az azzal egybecsengő Epilógusban (Jn 20,1–31). Evangéliuma ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a Teremtés könyve: „Kezdetben” („En arkhé”). És ahogy az Ige által történik a teremtés (Jn 1,3), úgy az Ige által, aki „testté lett” (Jn 1,14), történik az újjáteremtés is. Ő a teremtett világ tökéletes szeretet-válasza a Teremtő szeretetére. Ebben a szeretetében az egyedüli tökéletes bánat, töredelem, bocsánatkérés, a fájdalom kimondása és vállalása. Isten Bárányaként magára veszi a világ bűnét (Jn 1,29), azt, hogy nem szeretik, gyűlölik, halálra ítélik, keresztre szegezik a Szeretetet. Sorsa, hogy „az emberek, a bűnösök kezébe adatik”(Mt 17,22; 26,45), s általuk, „a gonoszok keze által” (ApCsel 2,23) lesz áldozattá. A passzív igeforma jelzi, hogy itt Isten szándéka, szent terve valósul meg. Éppen áldozata nyilatkoztatja ki, hogy mennyire szereti az Atyát (Jn 14,31), hogy egy az Atyával (Jn 10,30), hogy ő az Atya arca (Jn 14,9). „Felragyog nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán” (2Kor 4,6).
Jézusban az ember teremtése győzelmesen célba ér. A belé lehelt teremtő Lélek (Ter 2,7; Mt 1,18.20) kiformálja benne Isten tökéletes szépségű képe mását (Ter 1,27), olyat, akiről Isten is azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Aki meg akar szabadulni a bűn ronda, istentelenül eltorzult – lehet, emberileg nagyon is tetsző – arcától, s Istennek tetsző, Isten képe-mása szép arcot akar, az Jézushoz forduljon, mert őáltala leheli belénk a Teremtő, ahányszor csak bűnünket bánva kérjük, „az élet leheletét” (Ter 2,7), az istenien széppé formáló Szentlelket (Jn 20,22).
A feltámadás fénye uralja a sötétséget (Jn 20,1.19). „A világosság épp a sötétségben ragyog fel” (Jn 1,5). És igaz, hogy a sötétség nem fogadta be a világosságot (Jn 1,10–11), de az is igaz, hogy a sötétség a világosságot „nem kerítette hatalmába” (Jn 1,5), nem volt képes elnyelni, kioltani. És ahogy a teremtés első napján (Ter 1,3), úgy „a hét első napján” is Isten Szava, Igéje diadalmaskodik a sötétség fölött. A sötétség hatalma (Lk 22,53) pusztító, félelmetes, fenyegető. Jézus mégis épp e sötét hatalom ejtette sebeit mutatja: a szegek nyomát, a lándzsa helyét. Nem fenyegetésképpen, ellenkezőleg, bátorításként. Nézzétek: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28)! De miként? Aki követi Jézust, megtudja. Megtapasztalja, ha csak egy felejthetetlen villanásra is, hogy övé „az élet világossága” (Jn 3,12), és hogy – láss csodát! – éppen „az éjszaka fénylik” (Húsvéti örömének).
