1949-ben a közösségből heten fogadalmat tettek, ezzel létrejött a szerzetesközösség, amelynek Roger testvér lett a vezetője (priorja). Haláláig (2005. augusztus 16-án, Taizében az esti imádság alatt egy pszichésen zavart asszony késsel meggyilkolta) vezette a közösséget, amelyhez egyre többen csatlakoztak szerzetesként. Roger testvér kezdeményezésére egyre több helyen szerveztek ifjúsági találkozókat Taizén kívül is, a bizalom zarándokútja címmel. Ez a program napjainkban is fiatalok ezreit vonzza. XXIII. János pápa meghívására Roger testvér egy társával részt vett a II. vatikáni zsinaton. II. János Pál pápa többször is elismerte tevékenységét; a taizéi perjel szoros kapcsolatokat ápolt más keresztény és nem keresztény egyházak képviselőivel is. Számos nemzetközi elismerés mellett 1988-ban UNESCO-díjat kapott a békére nevelésért. Az általa képviselt ökumenikus – sőt, minden emberre kiterjedő – kiengesztelődés szemléletének gyakorlati megjelenítése a taizéi közösség küldetése ma is, amelyet többek közt a világ számos pontján létrejött fraternitásaikban élve és dolgozva teljesítenek. Roger testvér tisztelőinek méltató soraival, vallomásaival emlékezünk a XX. század egyik kiemelkedő keresztény személyiségére.
A szív egyszerűségéből
Isten ajándéka számomra, hogy személyesen ismerhettem Roger testvért. Először 1986 nyarán, a nyugati világot felfedező autóstoppos fiatalként jutottam el Taizébe. Olyannyira megragadott az ottani élet, hogy azóta is szoros kapcsolatot tartok a szerzetesközösséggel. Hiteles életük, személyes barátságuk megtartó erő azon az úton, amelyen azóta elindultam. Jó volt Roger testvér közelében élni. Személyisége harmóniát sugárzott. Fölemelő volt, ahogy a szemembe nézett. Bátorított, hogy ne lankadjak Krisztus követésének útján. Mi volt a titka, amely által oly sokunkat boldogított? Nem kerülte el az élet küzdelmeit, sőt, kudarcokat is elszenvedett, mégsem keseredett meg. Testi ereje ugyan megfogyatkozott, de kilencvenévesen is áttetsző, sugárzó egyéniségnek láttuk. Gyermekkorától fogva vágyott arra, hogy a katolikus hit misztériumait magáévá tegye, anélkül, hogy szakítania kelljen hitbeli gyökereivel. Keresztény identitását meghatározó nagyanyjára így emlékezett: „Számomra a kiengesztelődés tanújává lett, mert református hitét és a katolikus hitet kiengesztelte magában anélkül, hogy övéi hittagadónak tartották volna, s anélkül, hogy megbántotta volna a családját.” Már teológiai tanulmányai idején megérezte sajátos hivatását, amely nem az igehirdetésben teljesedett ki, hanem egy testvéri közösség létrehozásában. Ennek ellenére nagyra becsülte az egyház felelős vezetőit. Nagy alázattal beszélt arról, hogy vannak evangéliumi részek, amelyeket nem ért meg; vannak olyanok, akik a Szentírást kutatják, és bízik a tudásukban, ő viszont örül annak, hogy néhány szót megértett, és arra törekszik, hogy életre váltsa azt a keveset, amit megértett. Ő ugyan soha nem tanított, de olyan tanítvány volt, aki végül is a lelki élet mestere lett. Az idők jeleit értelmezve Roger testvér már a ’68-as diákmegmozdulások előtt a fiatalok felé irányította társai figyelmét. Újdonság volt ez abban az időben, amikor az egyháznak nem volt kialakult gyakorlata az ifjúság lelkipásztori gondozása terén. A nyugati kultúrában a fiatalok attól szenvednek, hogy fölöslegesnek érzik magukat. A nagyfokú anyagi jólétben nem látnak már távlatot maguk előtt, nem kapnak egész lényüket megmozgató kihívásokat. De főképp bizalmat nem kapnak, hogy erejüket és leleményüket latba vetve alkossanak. Roger testvér minden szava és egész életének példája bátorít, hogy aki lélekben fiatal, induljon útra: Krisztust követve az emberek felé. Roger testvér lelki gazdagsága gyermekien szegény szívéből fakadt. Személyiségét szelíd humor és finom önirónia jellemezte. Amikor fiatalokhoz kellett szólnia, azt mondta magának, nincs tehetsége hozzá, és csupán azért kell neki beszélnie, mert valaki, akit vártak, nem jött el. Ennek ellenére a fiatalok egyre többen jöttek, mert úgy érezték, van valaki, aki meghallgatja és útkeresésükben segíteni tudja őket. Életét kezdettől meghatározta a vendégek befogadása. Az ő szívében – és így Taizében is – otthonra leltek politikai menekültek, szegények és árvák. A meghallgatás, a befogadás rokon értelmű fogalmak, amennyiben a benső szegénység elismeréséből fakadnak. Nemcsak az a szegény, aki földönfutó, hanem az is, aki beismeri, hogy rászorul Isten irgalmas szeretetére és embertársainak közösségére. A bibliai értelemben vett szegénynek tehát nem születünk, hanem egyre inkább azzá kell válnunk, hogy Istenünk és embertársunk benső gazdagságát fölfogjuk. Roger testvér szolidaritása a szegényekkel egész életformájában megnyilvánult. Egyszerűségre törekvése az élet minden területére kiterjedt. Szerzetestársai mindvégig „testvéremnek” („mon Frère”) szólították, önmagát pedig az „egység szolgálójának” tekintette a közösségben. Mindennapjai emberi találkozásokkal teltek. Szívesen utazott, hogy felkeressen másokat, és fogadott látogatókat Taizében, akikkel a kertben sétálva vagy a szobájában beszélgetett. Benső igénye volt, hogy kenyérkereső munkáját megszakítva napjában háromszor leboruljon Isten színe előtt. Szerzetestársaival olyan imamódot keresett, amely a szív egyszerűségéből fakad. A keleti egyház Jézus-imája és a nyugatiak rózsafüzére őrzi azt az ősi hagyományt, amely kevés szóval a lényeget mondja ki, miközben belélegzi Isten jelenvalóságát. A szívet-lelket gyönyörködtető taizéi énekek könnyen megtanulhatók, s így a Szentírásból vett mondatok átjárják életünket. Az ilyen imádság kiemel a mai világ teljesítménykényszertől terhelt forgatagából. „Amikor csendben Isten közelében vagy, már imádkozol. Ha néma marad is az ajkad, szíved beszél hozzá. És Krisztus többet imádkozik benned a Szentlélek által, mint sejtenéd” – vallja egyik írásában Roger testvér, aki élete utolsó napjáig szívesen tartózkodott a templomban. Úgy gondolom, ragyogó egyéniségének titka abban rejlik, hogy többet beszélt Istenhez, mint Istenről. A „hit” szava helyett inkább a „bizalom” kifejezést használta. Valóban, a felvilágosodás korától a hittel szembeállított emberi tudás istenítése a hitfogalom tartalmát sok félreértéssel terhelte. Roger testvér talán ezért kérte az Istenre hagyatkozás, az önátadás kegyelmét, és ezért imádkozott mindig a „szív bizalmáért”. Ezt az Isten iránti feltétlen bizalmat sugározta minden hozzá forduló ember felé. Így történhetett meg, hogy a kiengesztelődésnek szentelt templomban, az esti imádságot kezdő Alleluja éneklése közben, amikor egy megszállott őrült odalépett hozzá, és három késszúrással vérét ontotta, néhány percnyi döbbent csend után az imádság folytatódott. Nem tört ki pánik, és azóta sem a rettegés, hanem öröm, egyszerűség és irgalmasság tapasztalható Taizében. Roger testvért ugyan megölték, de a gyűlölet nem tudott győzedelmeskedni.
