Az egyházak jogállása és a vallásszabadság

Tudatunk a minket körülvevő és magában foglaló világ egészéről, részeiről, milyenségéről, összefüggéseiről valós képet fogalmaz meg számunkra. Ez a kép igaz, és igazsága tesz szabaddá bennünket a világgal, a léttel való kapcsolataink megformálására. A lét többsíkú: van természetes, fizikai törvényeknek alávetett része, és van természetfeletti, a természetest meghatározó, részeit egészbe fűző rétege. A természetes lét jelenségei közvetlen érzékelhetők, megragadhatók, a természetfeletti lét közvetlenül nem megtapasztalható, de vélemény, fogalom arról is alkotható és szóban közölhető is.

A természetfeletti igazságról alkotott fogalmunk megformálását, majd közlését nevezzük megvallásnak. A természetfölötti létrend igazságait nem érzékeinkkel, hanem értelmünkkel és annak következtetéseit elfogadó hittel ragadjuk meg. A hit – új alaptörvényünk szerint – érték, megvallása egyénileg is, közösségben is ugyancsak érték. A vallás gyakorlása szabadságunk része, e szabadság biztosítása mind az országban lakó egyes személyek, mind azok egyetértő csoportjai részére a politikai hatalom alkotmányos kötelezettsége.
   
A rendszerváltás előtt az Alkotmány forma szerint ugyan biztosította ezt a szabadságot, valójában mégsem érvényesülhetett, erős korlátok közé volt szorítva. A módosított Alkotmány kihirdetése után – 1989. október 23. – ezért az abban biztosított vallásszabadság és az ebből következő egyéni és közösségi vallásgyakorlás törvény általi biztosítása a vallási közösségek sürgetett igénye lett. Még a szabad választások előtt, a Németh Miklós vezette kormány a történelmi egyházakkal megkötötte és a régi országgyűlés elé terjesztette az 1990. évi IV. törvényt, hogy azzal a vallás szabad gyakorlását és az egyházak helyzetét újonnan rendezze. Ennek során az elérni kívánt cél mindkét részről az egymástól való elszakadás, függetlenedés volt. Mindkét fél tartott attól, hogy a szabad választások után helyzete nehezebbé válhat. A régi rend emberei féltek, hogy a választás után az egyházak és a vallásos polgárok – bizonytalan volt, mennyien – nem érik be azzal, amit az 1990. évi törvény nyújtott. Az egyházak ugyancsak bizonytalanok voltak abban, hogyan élték át a hívő közösségek a negyven évet, és féltek az új, ismeretlen politikai erőktől, amelyeket a választás felszínre hozhat. Az állam ugyan vállalta a közösségi vallásgyakorlás zavartalanságának biztosítását, és e végből végrehajtotta a magukat vallási közösségnek valló csoportok formai elismerését a független bírói hatalmi ág által történendő lajstromozás révén, de valójában minél kevesebb támogatást kívánt nyújtani e közösségeknek. Az egyes közösségek, egyházak nem is igazán kívánták az állami kedvezményeket: véleményük szerint azoknak óhatatlan áruk van, és elegük volt a látszatszabadságból, támogatásból, tűrésből, kivált pedig a rend kívánta tiltásokból.
   
Így az 1990. évi törvény egyrészt nagyvonalú volt annak meghatározásában, milyen közösség igényelheti, hogy egyházként regisztrálják, elismerjék, másrészt visszafogott abban, hogy a létező egyházak régi lehetőségeit, intézményeit elismerje, helyreállítani segítse.
   
A félelmek egyik oldalon sem voltak indokolatlanok. Az anyakönyvek szerint többségében keresztény magyar lakosság negyven év alatt messze eltávolodott attól, hogy a keresztény értékek rendjét természetesnek érezze, tudatosan igényelje, vállalja. Anyagiakat várt az új rendtől, a piacon kereste igényei kielégítését, odavitte maradék értékeit. Korántsem volt ez Istent keresők közössége, inkább az örömhírt nem ismerőké. Így lett Magyarország missziós területté. A megtépázott egyházak, vallási közösségek pedig nem voltak felkészülve az új missziós feladatra.
   
Így történt, hogy a régi anyagelvű rend a rendszerváltás után visszanyerhette hatalmi helyzetét. Mire a legutóbbi választásig kiderült, hogy – bár szabad piacon, de – csődbe viszi az országot, jószerével nem maradt mivel kezdeni az értékelvű építést. A régi polgári rend maradék értékei már csak romokban léteztek (iskolák, kórházak, természeti kincsek), a régi vallási közösségek, a történelmi egyházak helyett, mellett, körött számos kis közösség hirdette, hogy nála az új rend örömhíre, és kívánta azt minél jobb áron eladni a félrevezetett tömegeknek. „Támadtak hamis Krisztusok és hamis próféták”, hogy félrevezessék és megtévesszék, ha lehet, a választottakat is.
    Idén új alaptörvény fogalmazta újra, a törvényhozók szerint egyértelműbben, a magyar nemzet, Magyarország értékigényét. Mostantól pedig új sarkalatos törvény határozza meg, mely vallási közösségeknek kíván a nemzet kedvezményezett indulóhelyzetet biztosítani, és ezért mit vár tőlük. Mire e sorok nyomdába kerülnek, tán rajta lesz már a végleges törvényen az államfő aláírása is. Tőlünk, keresztény és főként katolikus magyaroktól mindenesetre elvárható, hogy igyekezzünk megragadni a törvény nyújtotta lehetőségeket, kiállni az igazság mellett, és megvalósítani Pannóniában Szűz Mária virágoskertjét. Erről a feladatról, az új törvény nyújtotta lehetőségekről és az úton fenyegető buktatókról a végleges törvény ismeretében szólok rövidesen az Új Ember olvasóihoz.

   
A 2011. július 12-én elfogadott új egyházügyi törvény keretet biztosít ahhoz, hogy „az állam a közösségi célok érdekében együttműködjön az egyházakkal”. Garantálja továbbá, hogy az egyházak az állam által fenntartott nevelési és oktatási intézményekben – a tanulók és a szülők igényei szerint – hitoktatást tarthatnak, és a felsőoktatási intézményekben hitéleti tevékenységet folytathatnak. A hitoktatás költségeit – külön törvény, illetve az egyházakkal kötött megállapodások alapján – az állam biztosítja, míg a közoktatási intézmény a dologi feltételeket és kötelező iskolai foglalkozásokkal nem ütköző időpontot, az egyház pedig hitoktatót, hittanárt köteles biztosítani.
 

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.