Az egyházak jogállása és a vallásszabadság

Tudatunk a minket körülvevő és magában foglaló világ egészéről, részeiről, milyenségéről, összefüggéseiről valós képet fogalmaz meg számunkra. Ez a kép igaz, és igazsága tesz szabaddá bennünket a világgal, a léttel való kapcsolataink megformálására. A lét többsíkú: van természetes, fizikai törvényeknek alávetett része, és van természetfeletti, a természetest meghatározó, részeit egészbe fűző rétege. A természetes lét jelenségei közvetlen érzékelhetők, megragadhatók, a természetfeletti lét közvetlenül nem megtapasztalható, de vélemény, fogalom arról is alkotható és szóban közölhető is.

A természetfeletti igazságról alkotott fogalmunk megformálását, majd közlését nevezzük megvallásnak. A természetfölötti létrend igazságait nem érzékeinkkel, hanem értelmünkkel és annak következtetéseit elfogadó hittel ragadjuk meg. A hit – új alaptörvényünk szerint – érték, megvallása egyénileg is, közösségben is ugyancsak érték. A vallás gyakorlása szabadságunk része, e szabadság biztosítása mind az országban lakó egyes személyek, mind azok egyetértő csoportjai részére a politikai hatalom alkotmányos kötelezettsége.
   
A rendszerváltás előtt az Alkotmány forma szerint ugyan biztosította ezt a szabadságot, valójában mégsem érvényesülhetett, erős korlátok közé volt szorítva. A módosított Alkotmány kihirdetése után – 1989. október 23. – ezért az abban biztosított vallásszabadság és az ebből következő egyéni és közösségi vallásgyakorlás törvény általi biztosítása a vallási közösségek sürgetett igénye lett. Még a szabad választások előtt, a Németh Miklós vezette kormány a történelmi egyházakkal megkötötte és a régi országgyűlés elé terjesztette az 1990. évi IV. törvényt, hogy azzal a vallás szabad gyakorlását és az egyházak helyzetét újonnan rendezze. Ennek során az elérni kívánt cél mindkét részről az egymástól való elszakadás, függetlenedés volt. Mindkét fél tartott attól, hogy a szabad választások után helyzete nehezebbé válhat. A régi rend emberei féltek, hogy a választás után az egyházak és a vallásos polgárok – bizonytalan volt, mennyien – nem érik be azzal, amit az 1990. évi törvény nyújtott. Az egyházak ugyancsak bizonytalanok voltak abban, hogyan élték át a hívő közösségek a negyven évet, és féltek az új, ismeretlen politikai erőktől, amelyeket a választás felszínre hozhat. Az állam ugyan vállalta a közösségi vallásgyakorlás zavartalanságának biztosítását, és e végből végrehajtotta a magukat vallási közösségnek valló csoportok formai elismerését a független bírói hatalmi ág által történendő lajstromozás révén, de valójában minél kevesebb támogatást kívánt nyújtani e közösségeknek. Az egyes közösségek, egyházak nem is igazán kívánták az állami kedvezményeket: véleményük szerint azoknak óhatatlan áruk van, és elegük volt a látszatszabadságból, támogatásból, tűrésből, kivált pedig a rend kívánta tiltásokból.
   
Így az 1990. évi törvény egyrészt nagyvonalú volt annak meghatározásában, milyen közösség igényelheti, hogy egyházként regisztrálják, elismerjék, másrészt visszafogott abban, hogy a létező egyházak régi lehetőségeit, intézményeit elismerje, helyreállítani segítse.
   
A félelmek egyik oldalon sem voltak indokolatlanok. Az anyakönyvek szerint többségében keresztény magyar lakosság negyven év alatt messze eltávolodott attól, hogy a keresztény értékek rendjét természetesnek érezze, tudatosan igényelje, vállalja. Anyagiakat várt az új rendtől, a piacon kereste igényei kielégítését, odavitte maradék értékeit. Korántsem volt ez Istent keresők közössége, inkább az örömhírt nem ismerőké. Így lett Magyarország missziós területté. A megtépázott egyházak, vallási közösségek pedig nem voltak felkészülve az új missziós feladatra.
   
Így történt, hogy a régi anyagelvű rend a rendszerváltás után visszanyerhette hatalmi helyzetét. Mire a legutóbbi választásig kiderült, hogy – bár szabad piacon, de – csődbe viszi az országot, jószerével nem maradt mivel kezdeni az értékelvű építést. A régi polgári rend maradék értékei már csak romokban léteztek (iskolák, kórházak, természeti kincsek), a régi vallási közösségek, a történelmi egyházak helyett, mellett, körött számos kis közösség hirdette, hogy nála az új rend örömhíre, és kívánta azt minél jobb áron eladni a félrevezetett tömegeknek. „Támadtak hamis Krisztusok és hamis próféták”, hogy félrevezessék és megtévesszék, ha lehet, a választottakat is.
    Idén új alaptörvény fogalmazta újra, a törvényhozók szerint egyértelműbben, a magyar nemzet, Magyarország értékigényét. Mostantól pedig új sarkalatos törvény határozza meg, mely vallási közösségeknek kíván a nemzet kedvezményezett indulóhelyzetet biztosítani, és ezért mit vár tőlük. Mire e sorok nyomdába kerülnek, tán rajta lesz már a végleges törvényen az államfő aláírása is. Tőlünk, keresztény és főként katolikus magyaroktól mindenesetre elvárható, hogy igyekezzünk megragadni a törvény nyújtotta lehetőségeket, kiállni az igazság mellett, és megvalósítani Pannóniában Szűz Mária virágoskertjét. Erről a feladatról, az új törvény nyújtotta lehetőségekről és az úton fenyegető buktatókról a végleges törvény ismeretében szólok rövidesen az Új Ember olvasóihoz.

   
A 2011. július 12-én elfogadott új egyházügyi törvény keretet biztosít ahhoz, hogy „az állam a közösségi célok érdekében együttműködjön az egyházakkal”. Garantálja továbbá, hogy az egyházak az állam által fenntartott nevelési és oktatási intézményekben – a tanulók és a szülők igényei szerint – hitoktatást tarthatnak, és a felsőoktatási intézményekben hitéleti tevékenységet folytathatnak. A hitoktatás költségeit – külön törvény, illetve az egyházakkal kötött megállapodások alapján – az állam biztosítja, míg a közoktatási intézmény a dologi feltételeket és kötelező iskolai foglalkozásokkal nem ütköző időpontot, az egyház pedig hitoktatót, hittanárt köteles biztosítani.