A cönobita szerzetesség térhódításával pedig az apostoli egyház mintájára élt közösségi élet vált a szerzetesség vezérmotívumává: így kapott egyre nagyobb szerepet a közös zsolozsma a szerzetesek életében, és válik a szüntelen imádság egyik legfontosabb tartópillérévé. Az addig magánimádságként számon tartott imaidőpontok – a harmadik, a hatodik és a kilencedik óra – a közös ima alkalmaivá váltak. Megjelent a reggel első imaórájaként a prima és a napot lezáró kompletórium. A közös zsolozsma e hét nappali és egy éjszakai imaórából álló rendszerének első, leírását Szent Benedek regulájában találjuk: Hogyan kell végezni napközben az istenszolgálatot? Úgy, ahogy a próféta mondja: „Napjában hétszer mondok dicséretet neked.” Ezt a megszentelt hetes számot akkor töltjük be, ha a laudes (reggeli dicséret), a prima, a tercia, a szexta, a nóna, a vesperás és a kompletórium idején köteles szolgálatunkat elvégezzük. Mert ezekről a nappali imaórákról mondja a próféta: „Napjában hétszer mondok dicséretet neked.” Az éjszakai vigíliáról ugyanez a próféta mondja: „Az éj közepén is fölkelek téged magasztalni.” Ez a beosztás a II. vatikáni zsinatig érvényben maradt.
A korai középkorban a kereszténység már vidéken is gyökeret vert: ez nagyban átalakította az egyház arculatát: egyre több olyan kis plébániai közösség jött létre, ahol egyetlen pap vagy néhány klerikus élt, és rájuk hárult nagy területek lelkipásztori ellátása. Másrészt az egyház és a társadalom középkori víziójában az imádság egyre inkább a klérus és a szerzetesség sajátos „feladatává” vált. Ebben az összefüggésben kezdték a világi papságot is a zsolozsma mondására kötelezni. Míg a káptalanokban együtt élő papok számára megmaradt a közös zsolozsma lehetősége, az egyedül szolgálók magukban végezték az imaórákat, mégpedig a benedeki beosztásban.
Az érett középkorban jelentek meg a kolduló rendek: konventjeikben fontos marad ugyan a közösen énekelt istenszolgálat, ugyanakkor az úton lévő, prédikáló vagy éppen egyetemeken tanító testvérek osztályrésze az egyedül végzett zsolozsma lett. Őket segítendő születtek meg az első breviáriumok, vagyis azok a kisméretű, hordozható zsolozsmáskönyvek, amelyek az imaórák minden lényeges szövegét tartalmazzák, s amelyet az úton lévő pap vagy szerzetes könnyen magával tud vinni.
Noha nem egy templomban továbbra is fennmaradt – legalábbis vasárnapokon és ünnepnapokon – a vesperás, a keresztény közösség hétköznapjaiból kikopott a közös zsolozsma, ahogyan a keresztény ókorban még a székesegyházakban gyakorolták; helyét más jámborsági gyakorlatok vették át.
A zsolozsma így vált a klérus „kötelező” imájává, s a breviárium a klerikus egyik megkülönböztető könyvévé. Az egyes imaórákat sokszor még szerzetesközösségekben sem a napszaknak megfelelő helyén végezték, hanem a nap „üres óráiban” egyszerre akár több imaórát is elmondtak. A fel-alá sétáló vagy más helyzetben zsolozsmáját egyedül végző pap így válhatott a klerikusokról alkotott egyik legfontosabb sztereotípiává.
A liturgikus mozgalom újból felfedezte, hogy a közös zsolozsma az egész egyház imádságának a szíve: nem egy egyházi csoport puszta kötelessége, hanem az idő megszentelése, melynek során szerzetesek, papok és a hívő nép napszakról napszakra közösségben tapasztalhatja meg az időbe lépő Isten jelenlétét.
