„Az egyház az evangelizációért van”

Noha az evangélium maga az örömhír, a szószékről gyakran hangzanak el dörgedelmek, a híveket bevett szokás ostorozni, és mint előadásában hangsúlyozta, ezt ők is megszokták, sőt sok esetben elvárják. Mi lehet ennek az oka?

– Hogy az evangélium valóban örömhír-e valaki számára, az attól is függ, kinek milyen az istenképe. Ezt pedig a szüleink, a neveltetésünk befolyásolja leginkább. Sajnos gyakori, hogy a szülők nem a Biblia istenképét adják át gyermekeiknek, nem az egyszerre szerető és igényes Atyát ismertetik meg velük, akinek az a legalapvetőbb tulajdonsága, hogy elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. „Apa nélküli társadalom” lettünk, amelyben egyre több gyermek számára hiány az értékelő, növesztő, megtartó apai szeretet. Ezért az igehirdetésben, a közösségeinkben a torz istenképből származó károk csökkentésére kellene törekednünk.

Prédikációkat hallgatva sokak ösztönös reakciója lehet: „Akiről most szó van, az a nagyon bűnös ember nem én vagyok, vagyis amit most hallok, engem biztosan nem érint, nekem nem szólhat.” Másoknak ezzel teljesen ellentétes gondolatuk támadhat: „Én annyira bűnös vagyok, hogy ha egész életemben vezekelnék, sem lenne elég.” Egyik sem segít hozzá az egészségesebb istenkapcsolathoz.

– Más a bűnösségünkről bűnbánatra vezető módon meggyőzni az embereket, és más az, amikor a sátán vádolja az embert, aminek nem bűnbánat, hanem még több bűn lesz a következménye. Aki önmagát nem fogadja el, az Istenhez sem képes közeledni. A bűnbánat szükségességéről és a szerető Atyáról mindig együtt kellene beszélni a szószékről. Veszélyes – ezt igyekszem minél többször hangsúlyozni – Istenre vetíteni olyasmit, ami biztosan nem tőle származik, például abban hinni, hogy egy betegség vagy sorscsapás az ő büntetése. Egészen más az, hogy megengedi, mint a tévképzet, hogy ő küldi ránk ezeket. Úgy mutassuk be az Atyát, ahogyan Jézus tette. Erről gyakran jut eszembe Jézus megkeresztelkedésének jelenete, amikor az Atya tanúságot tesz róla. Ehhez hasonló tanúskodás, a Jézusra való rámutatás a mi feladatunk is.


Fontos, hogy aki evangelizál, az személyesen elkötelezett legyen – hangsúlyozta az elmélkedésében. Ez problematikus lehet, hiszen nehezen ellenőrizhető, mérhető az elkötelezettség mértéke, és azt is tudjuk magunkról, hogy időnként nagyon lelkesek vagyunk, de könnyen lendületünket is veszítjük, vagyis változunk, ingadozunk.

– A legfontosabb az, hogy ne mások meggyőződésével foglalkozzunk, hanem a magunkéval: nem feladatunk, hogy a többiek hitét vizsgálgassuk. Ha csak a tökéletlenségünket vennénk alapul, már a kezdet kezdetén elcsüggednénk, és soha senki nem evangelizálna, nem lennének megtérések. A szamariai asszony története eligazító számomra ezzel kapcsolatban. Ő a városban mindenről beszámol, amit Jézustól hallott, hallgatósága pedig ezt mondja: „Most már mi is hiszünk.” Vagyis bűnössége ellenére evangelizál: képes rámutatni Jézusra, és hozzásegíteni másokat a vele való személyes találkozáshoz.

Hogy miként növekedhetünk a hitben, erősödhetünk a meggyőződésünkben? Az imának nagy szerepe lehet ebben. Az is fontos, hogy életem eseményeiben képes legyek meglátni, hogyan vezet általuk Isten. Sok-sok tapasztalat győzött meg annak igazságáról, hogy Isten legnagyobb szövetségese a valóság. Csak legyen szemünk ezt észrevenni!

Az evangelizálás direkt módját manapság kevesen érezzük testhezállónak, olyannak, ami szívből jöhetne. Szép számmal látjuk harsány, feltűnősködő példáit, és el sem tudnánk képzelni, hogy mi is hasonlókkal élhetnénk.

– A legkülönbözőbb evangelizációs módszereknek lehet helyük, Istennek mindenkihez más-más útja van. Azt azonban fontos tudatosítani, hogy az egyház az evangelizációért van, így az mindannyiunk feladata, kötelessége. De attól függően, hogy ki milyen alkat, milyen az élethelyzete, ki-ki megtalálhatja a hit hirdetésének számára legmegfelelőbb módját. Például senkinek sem tenném kötelességévé, hogy az utcán szólítson le embereket. A teendőnk ennél sokszor magától értetődőbb, a konkrét helyzetből adódó. Nem kell törnünk rajta a fejünket, mert ha figyelmes szívvel vagyunk jelen a környezetünkben – az egyházközségünkben, a közösségünkben –, meg fogjuk érezni, mit kell tennünk, ki vár tőlünk biztatást, vagy kit kell figyelmeztetnünk, például ha ezotériával kezd el foglalkozni. A legfontosabb, hogy őszintén vágyakozzunk arra, amit Isten akar az életünkkel, és kérjük, hogy mutassa meg, mit vár tőlünk.

Sok katolikus beszél a világról elítélően, nevezi pogánynak, „tisztátalannak”, és egyáltalán nem a világ evangelizációját, hanem a vele szembeni védekezést tartja teendőjének, mondván: maradjunk saját köreinkben, és éljük meg hűségesen kereszténységünket; ez a legjobb, amit tehetünk.

– A tiszta és a tisztátalan rituális ószövetségi fogalompár, amely mögött az élő és az élettelen ellentéte húzódott meg. Mert ami Istenhez tartozott, azt élőnek tekintették, ami nem, azt halálra ítéltnek. Jézus pedig azt mondta: azért jött a világba, hogy nekünk életünk legyen. Nem helyes a világot tisztára és tisztátalanra felosztani, és ezzel az egyik fele fölött automatikusan ítéletet mondani. Hiszen tudjuk, hogy az utolsó ítéletig együtt növekedik a búza és a konkoly. Ítélkezni, és magunkat a tiszta oldalra sorolni farizeizmus. A mi feladatunk nem az ítélkezés, hanem az, hogy segítsünk, és nincs más válaszunk a világ gondjaira, mint az evangélium.

Fotó: Kissimon István