A nagy sebességű vonat, a TGV háromszáz kilométer/ órával rohanó szerelvényei hol északi, hol déli irányba suhantak. Én a keskeny ösvényen, vállamon az augusztusi nap hevével és kezemben lepkehálóval, komótosan fölle jártam a meredek utacskát, és számoltam a kék hímeket. Úgy döntöttem, legyen már valami a tarsolyomban, ha a profán tudomány száraz matematikus nyelvén is szeretnék egyszer valamit mondani erről a nagyszerű jelenségről.
A lepkék ide-oda repkedtek a nálam is magasabbra nőtt husángok aszott szárai között, és keresgélték a fűben rejtőző jövendőbelijüket. De olyan sokan voltak, hogy a máskor nyugodt és álmatag röpkép, izgatott és feszült csapkodássá változott. A kéken fénylő hímek féltékenyen riogatták egymást, és ha valamelyikük azúrosan ragyogó szárnyait kitárva megpihent a fűben, alig maradt szemrebbenésnyi ideje, mert azon nyomban feltűnt az újabb pompázatos, kék ruhájú hím, a pihenni készülő lepke pedig már újra a levegőben volt, és kergetőzésbe fogtak. A domb aljáról ki a tetőig háromszor jártam be az ösvényt. Nehéz dolgom volt a számolással, az adatgyűjtéssel. Nem is tudom, hogy jegyzeteim alapján képes leszek-e valamit kezdeni a számokkal: a lepkék kergetőztek, megültek, eltűntek, visszajöttek, vállamra, átizzadt kalapom karimájára telepedtek, egymást kergetve a fák közé röpültek. A kőfalakkal elválasztott réteket belengte a nyár búcsúzkodása, madár nem énekelt, csak sáskák erőtlen cirpelése hangzott a fűben. A hőség egyre nyomasztóbb lett, és a kék lepkék közül már többen összecsukott szárnnyal, boglárjaikat mutatva megültek a fák és a bokrok adta árnyékos helyeken. Nyugat felől szél érkezett, elborult az ég, és közeledett a vihar. Talán ezt is megérezték a lepkék. Ott kellett hogy hagyjam a boglárkákkal teledíszített domboldalt, és vissza kellett indulnom a TGV pályája mentén.
Másnap és a következőn is, egész végig esett. Harmadnapra visszatértem. Az eső, a vihar sok boglárkát elvert, kevesebben voltak a hímek, de a csinos, barna szárnyú, piros holdacskákkal és kék szárnytövi behintéssel díszített nőstények megszaporodtak. Újra számolni kezdtem a lepkéket, de ahogy az átázott föld nehéz illatát és a nap hevének súlyát újra megéreztem a vállamon, tudtam: ez a nap nem a tudományé. Ma a rét nem enged közelebb a titokhoz. A nőstények megbújtak a mély füvekben, csak ritkán jöttek elő. A terepbejárás igen fáradságossá változott. Ekkor az elmúlt sötét napok emléke alól elővilágolt a kék hímek díszítette rét. Eszembe jutott az ének: Domine, labia mea aperies, et os meum annuntiabit laudem tuam. A dallam fölforrásozott bennem, és a szólamok életre keltek. És ahogy mentem fölfelé a meredeken, a tekintetemet is felemeltem. Már nem csak a lepkékre figyeltem. Megláttam a nyár végi ég makulátlan és valószínűtlenül kék színét, amely ragyogott, mint a hím Égszínkék Boglárka szárnya. Átadtam magamat az éneknek, a számokkal földhöz bilincselő megfigyeléseket és a jegyzetelést odahagyva énekeltem. És az ének magasra szállt, föl a szabad és tágas égboltozatba. És tudtam, hogy most azt cselekszem, ami jó a mennyei Atya szemében: újra kisfiúként, kezemben lepkehálóval járom a teremtés kertjét, és magasztalom a csodálatos Művet. Tekintetemet az égre emelem, ahol majd egyszer feltűnik a Jel. Jusson eszembe addig is, még az ég színének kékjéről is, hogy az ő bogláros teremtménye az élet hordozója. És az élet jó, az élet végtelen, az élet megszámlálhatatlan.
