Ezekben a hetekben több magyar moziban is vetítik Fellini 1960-ban készült, klasszikussá vált filmjének digitalizált változatát. A mozi főhőse, Marcello Rubini jóképű, fiatal újságíró. Régóta tervezi egy regény megírását, de jelenleg egy bulvárlapnál dolgozik, s olyan „jelentős” kérdésekkel foglalkozik, mint hogy kiderítse, mit evett és ivott a luxuslokálban a főherceg. Marcello eltékozolja a tehetségét, a regényíráshoz szükséges elmélyült munka helyett éjszakai mulatókba, bulikra jár.
A filmben rengeteg a keresztény elem, annak jeleként, hogy ebben a kultúrkörben élünk, de a krisztusi tanítás lelkileg szinte egyáltalán nem érinti meg a szereplőket, nem válik átélhető valósággá. A kereszténység már csupán a kulturális múlt, a hagyomány része, mindenféle tartalom nélkül. Rögtön a film elején Marcello és a fotós Paparazzo helikopteren szállítanak a Vatikánba egy Munkás Krisztus-szobrot, amely áldón terjeszti ki kezét az Örök Város fölé. Az építkezéseken dolgozó munkások és a játszótéren futkározó gyerekek tekintetüket az ég felé emelik, az egyik ház tetőteraszán pedig csinos, fürdőruhás lányok szemlélik kíváncsian a szobrot, mint egy turisztikai látványosságot. Számukra ez ennyit jelent csupán, semmivel sem többet. Marcello és Paparazzo integetnek a lányoknak, az előbbi büszkén mutatja, hogy a Vatikánba viszik a kegytárgyat, s a fürdőruhás szépségek telefonszáma felől érdeklődik.
Marcello kedvese, Emma sikertelen öngyilkossági kísérletét követően a kórházban üldögél egy hatalmas teremben, ahol minden hófehér. Egy ugyancsak fehér ruhás apácanővér sétál fel-alá, kettőjükön kívül senki nincs jelen. A szinte vakító világosság – mintegy Isten fényességét jelképezve – éles kontrasztban áll azzal a sötétséggel, ami eltölti ekkor Marcello lelkét. Az apáca személyével Fellini mintha Isten mindenütt jelenvalóságát akarná érzékeltetni, akivel azonban már senki sem törődik. Jézus jegyese éppolyan magányos, mint az élet sűrűjében naponta megforduló újságíró. Életének e válságos pillanatában Marcellónak eszébe sem jut, hogy az apácához, Isten emberéhez forduljon vigaszért. E tekintetben az öngyilkossági kísérletet elkövető Emma sem gondolkozik másként. Isten, az Egyház, nem tényező az életükben.
Közvetlenül ezután száll le a városban az ünnepelt és csodált amerikai filmszínésznő, Sylvia repülőgépe. Miközben a fotósok és az újságírók az extázis határán állva fogadják és ünneplik, a háttérben szerényen meghúzódik egy ugyancsak fehér ruhás domonkos szerzetes, akivel senki sem foglalkozik. Nem sokkal ezután pedig, amikor Sylvia és a stábja fergeteges bulit csapnak, táncolnak, énekelnek, a háttérben papnövendékek érdeklődő, zavarban lévő csoportját látjuk.
Amikor Sylvia felrohan a Szent Péter-bazilika hetvennyolc méter magas tornyába a nyomában loholó fotósokkal, újságírókkal, a jelenetben szemernyi áhítat sincsen. Sylviában azonban mégiscsak megmaradt valami a keresztény hagyományból, mert leinti a többieket: csöndesebben, templomban vagyunk. A kereszténység központjában az Isten dicsőségét szimbolizáló építmény már csupán rendkívüli látványosság, de nem járja át az emberek lelkét a krisztusi tanítás, úgy élik az életüket, mintha Isten nem is létezne.
A Csodák völgyében játszódó jelenet a film egyik legösszetettebb epizódja. Két testvér, egy kislány és egy kisfiú azt állítják, hogy megjelent nekik a Szűzanya. A helyi plébános azonban szkeptikus. Elismeri, hogy az Úr természetesen tehet csodát, „és többnyire a látszólag legméltatlanabbakkal, de ritkán. Ezer évben egyszer.” Marcello kérdésére, hogy nem lehet-e éppen ez az a csoda, a pap határozottan válaszolja: „Nem, én biztos vagyok benne, hogy a gyerekek hazudnak. Aki a Madonnát látta, annak más lesz az arca, más a tekintete, nem üzletel a látomással. Megtörténhet a csoda, de áhítatban, magányban. Nem ilyen zűrzavarban.” Másként közelít viszont a kérdéshez egy idős asszony. Kézen fogva vezet egy kislányt – eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19,13–15) –, és azt mondja: teljesen mindegy, hogy történt-e csoda, vagy sem, „Olaszország a misztikus kultuszok és csodák földje. Itt minden megtörténhet. A természetfeletti erők játéka is. Mindnyájan a hatása alá kerülnek.” Az idős asszony vallja, hogy a Teremtő mindenütt jelen van, és „aki keresi Istent, bárhol megtalálja”.
Itt azonban szinte senki sem keresi őszintén Istent, ami lényeges, az az üzlet és a szenzáció, a lelki tartalom huszadrangú kérdéssé degradálódik. Az eseményről tudósító filmrendező irányítja a statiszták tömegét, instruálja, mozgatja őket, megszabja nekik, milyen testtartásban, milyen hangerővel imádkozzanak. A gyerekek anyja pénzt fogad el, hogy meséljen a csodáról, s hogy rábeszélje erre a gyerekeit is, a riportereknek pedig könyörög, nehogy megmondják ezt a részeges urának. A férfi veréssel fenyegeti az asszonyt, ha nem adja oda neki a tévésektől kapott összeget. Egy ápolatlan, idős férfi az Ave Mariát énekli, s közben cinikusan szól oda a fotósoknak: ugye kapok szivart?
Természetes tehát, hogy egy tisztességesen gondolkodó pap számára egyértelmű, itt nem történt semmiféle csoda. Egyetlen olyan mozzanat van az egész csodajelenetben, amely őszinteségről tanúskodik. Egy asszony, karjában a súlyosan beteg gyermekével, térdre borulva, mély hittel, tiszta szívvel fohászkodik a Szűzanyához. Jellemző Marcello érzéketlenségére, hogy észre sem veszi ezt, a lényegtelen dolgokat jegyzeteli közben. Emmának előbb tűnik fel a beteg gyermekét a karjában tartó, imádkozó asszony, mint neki. S Emma az, akiben megszólal az ösztönös tapintat, és arra kéri Marcellót, ne jegyzeteljen tovább.
A kegyhelyre zarándoklók kérései – a fent említett asszonyéi kivételével – mind-mind önzőségről tanúskodnak, a pénz a domináns, van, aki azt kéri, nyerjen a lottón. A tömeg hisztérikus, minden dinamikus mozgásban van. Az eső özönvízszerűen ömlik, mintha a világ megérett volna a pusztulásra. A gyerekek bolondot csinálnak a tömegből, összevissza rohangálnak, s közben azt kiáltozzák, hogy látják a Madonnát. A tömeg eszét vesztve rohan utánuk, a gyerekek röhögnek. Az égből lezúduló eső nem a megtisztulást jelképezi, hanem a lélek primitívségét, a víz itt büntetés, amiért egyesek csúnyán gúnyt űznek a legszentebb dologból is, és visszaélnek mások hitével. A szinte megőrült tömeg ki akarja tépni a helyéről azt a fát, amelyik előtt a Madonna állítólag megjelent a gyerekeknek. Egymást letaposva tépdesik a faágakat, hogy legalább egy gallyat leszakítsanak, s utána megőrizzék, mint oltalmazó ereklyét. Hasonló ez egy pogány szertartáshoz, amelynek során ugyancsak extatikus állapotba kerülnek az abban részt vevők, anélkül, hogy a lelkük megtisztulna. Nyoma sincs őszinte áhítatnak, csak esztelen őrületnek. Mindeközben Paparazzo gátlástalanul fotózza a betegen fekvő embereket, akik közül néhányan talán valóban bíznak abban, hogy meggyógyulnak a Madonna közbenjárására. Az imént még a tömeggel együtt a faágakat tépdeső Emma hisztérikusan támad neki Paparazzónak és Marcellónak, azzal vádolva őket, hogy számukra semmi sem szent. Végül megtörténik a tragédia: a hamis csodavárás áldozattal jár, meghal a Szűzanyához fohászkodó anya beteg gyermeke. A halál az, ami bekövetkezik, a pusztulás, nem a csoda. Szinte törvényszerű, hogy így történik.
Érdekes Steiner felbukkanása is a filmben. Marcello unottan ül a székében, míg Paparazzo az asztalon álló csinos lányt fotózza, az asztal mellett egy lóval. Jellemző a munka komolyságára és értékességére, hogy Marcello oda sem figyelve éppen azt javasolja Paparazzónak, a következő képen a ló kerüljön az asztalra, amikor megpillantja rég nem látott barátját. Steiner a templomba megy, orgonálni. Marcello utánamegy, de nem vet keresztet. Ez neki már nem lényeges. Steiner a templom papjáról megjegyzi, jó lélek, mindenkit beenged Isten házába, még magát az ördögöt is. Ennek jelentősége van a későbbieket illetően, hiszen Steiner megöli a két gyerekét, majd önmagával is végez. Alighanem az ördöghöz hű démonok súgtak a fülébe, hogy hajtsa végre e szörnyűséges tettét. Steiner először modern zenét akar játszani az orgonán, ám Marcello ösztönösen leüti Johann Sebastian Bach szerzeménye, a d-moll toccata és fúga akkordjait. A templomot mintha betöltené Isten lelke, Marcello arca komoly, ezekben a pillanatokban mélyen magába száll. Steiner elmeséli, hogy olvasta Marcello egyik cikkét, amelyben benne van lelkének tisztasága, amit ő olyan gondosan elrejt a külvilág elől. A regényírás helyett bulvárlapnak dolgozó Marcello ekkor még nem teljesen kiégett, megvan benne a jóra és a szépre való hajlam.
Steiner hatására Marcello dolgozni kezd. Egy fogadóban írja a regényét. Itt egy tizenhat éves lány, Paola a felszolgálónő, aki Marcellót az umbriai templomban látható angyalokra emlékezteti. Ám Marcello hamar abbahagyja regényének írását, és elindul a végleges züllés útján, egyre lejjebb és lejjebb csúszik.
Az édes élet utolsó fejezetében az erkölcsileg teljesen lenullázódott Marcello azt javasolja a mulatni akaró társaságnak, hogy törjenek be egy Rinaldo nevű ismerősük villájába, és csapjanak egy hatalmas bulit. Marcello ekkor már végleg felhagyott az írással, egy jelentéktelen színész reklámfőnöke. Emma már nincs vele. Szánalomra méltó, ahogy egy Nadja nevű nő válását ünneplik, mondván, visszanyerte a szabadságát. Ez a szabadság azonban nem áll másból, mint szexuális kicsapongásokból, édes életnek hazudott üres mulatozásokból. A társaság középpontja Marcello. Ő irányít, de mintha a rossz végleg megszállta volna, elszabadulnak benne a romboló erők. Az egyik nőt megalázza, sértegeti, négykézlábra kényszeríti, és a hátán lovagol, élvezi, hogy fájdalmat okoz neki.
A mulatság végén a részeg társaság az erdőn át a folyópartra tántorog. A parton egy hatalmas hal teteme hever, most fogták ki a halászok. Eszünkbe juthatnak a kereszténység ősi szimbólumai, Jézus Simon Péterhez intézett szavai: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel”(Lk 5,1–11), és Jónás próféta is, aki három napig volt a cethal gyomrában (Jón 2,1–11), de mindennek nincs jelentősége. Marcellónak és a többieknek fogalmuk sincs arról, hogy itt ó- és újszövetségi ősszimbólummal találkoznak, csak az undor van bennük a rusnya hal láttán.
A személyiségében szétesett Marcello térdre rogy, nem lehet tudni, hogy a részegsége vagy talán mégiscsak a bűntudata miatt. S ekkor feltűnik a távolban, a túlsó parton Paola. Mosolygós arccal integet neki, ő pedig széttárja a karját, mutogat, jelezve, hogy nem érti, mit mond a lány, nem ismeri. A lányt, aki őt egykor az umbriai templom angyalábrázolásaira emlékeztette. Marcello feláll, tántorogva elindul, egy nő lép oda hozzá, belékapaszkodik. Lassan távolodnak. Csak Paola, az angyal arcát látjuk, mosolyog, tekintetében szeretet van és szomorúság. Mintha azt mondaná: bűnös lélek vagy, de itt vagyok én, az angyal, aki vigyáz rád, figyelemmel kíséri a sorsodat, csak rajtad áll, hogy figyelsz-e rám, vagy sem, az út mindig nyitva áll előtted a megtisztulás felé. A film utolsó képkockáján Paola mosolygós arca betölti az egész vásznat, most valóban olyan, mint egy égből leszállt, megtestesült őrangyal.
Az édes élet egy valaha nagy reményekre jogosító író lezüllése a látszólag végleges lelki és szellemi pusztulásba. Lehet, hogy Marcello sorsa az lesz, amit Emma megjövendölt neki: „Magadra maradsz, mint egy kutya!” Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Ám ott van a kegyelem lehetősége is. Az angyal, Paola személyében, felvillantja a lezüllött Marcellónak egy értelmesebb élet lehetőségét. Rajta múlik, hogy él-e a kegyelemmel. Az őrangyal Krisztus küldötteként mindig velünk van, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Pedig csak arra vár, hogy megszólítsuk végre.
