Egy ilyen magasba röppenő név tulajdonosa ugyan mi más lehetne, mint költő, gondoltam. S ahogy belelapoztam a százhúsz oldalas műbe: a sorok is röppentek, a magasba húztak. „Tűz, tűz, Nap heve éget: áldjon meg téged / a zivatar!, dalt fakasszanak / liliom-zengő ágak – ablakod ébredjen / szerelem-akácosan; zászlós nevünket / kihirdeti a szél!, szögekkel feszített Jézusunk / leszállhat: kigyúlt a fű már alattunk” – ilyen nagyívű, a mindenséget feszegető látomások köszöntek rám. A fülszövegben pedig tömör életrajzi adatok a költőről: a Szabolcs-Szatmár megyei Balkányban született. Tizenévesen vájártanuló volt, majd bányaipari technikumi hallgató. Később szaktanítói, illetve népművelő–könyvtáros diplomát szerzett; dolgozott segédmunkásként, bányászként, művezetőként, szerkesztőként, könyvterjesztőként, rádióriporterként, tanítóként; igazgatója volt egy művelődési háznak és egy könyvtárnak. A hetvenes évek végén szabadúszó író lett: mindent a költészetre tett fel… A rendszerváltást követően hosszú időre letette a tollat, távozott az irodalom színpadáról, ám miután magánélete megnyugtatóan rendeződött, néhány évvel ezelőtt visszatért. Hősies vállalkozásba fogott: megalapította az elsősorban költészettel foglalkozó Rím Könyvkiadót, melynek azóta is vezetője-mindenese.
Máig összesen hat önálló könyve jelent meg, a legutóbbi két évvel ezelőtt, melyben szerelmes verseit gyűjtötte egybe, Gyöngyök lélegzete címmel. Harmincnégy évesen megfogalmazott művészi hitvallása ma is érvényes, hiszen végig hűséges maradt hozzá: „Keresztre feszülni a kimondhatatlan szavakért. Félálomban vagy ébren Szabolcs-Szatmár kitárulkozásait szeretem, őszinte homokszemeivel, jegenyék fölé terített egével. Tudok a halottakról, a küzdelmes csöndről. Csillagom van. Csillagom mindenkié. Meggyőződésem, hogy a költészet munka: véres, hittel kihordott fogcsikordulás. Munkáimmal ezt szeretném igazolni, szociográfiai pontossággal, a lélek megszentelt pillanataiban.” S valóban: szelíd hangvételű, kötött formákat kedvelő, falusi realizmussal ötvözött tájköltészete a szociográfiai igényességről tanúskodik; merészen szárnyaló gondolatfutamai, képzettársításai pedig az ihletett pillanatok kegyelmét hirdetik.
A kortárs magyar irodalomban – tragikus módon – külön csoportot alkotnak a második világháborús hadiárvák: többek között Bella István, Utassy József és lapunk rendszeres tárcaszerzője, Kovács István is közéjük tartozik. Madár János háromévesen, 1951-ben veszítette el az édesapját egy oktalan falusi tragédia következtében, és ez egész életére, költészetére kihatott. Szinte valamennyi versét áthatja az árvaság, a szülők elvesztése és emlékezete – ugyanakkor az összetartozás, a nem múló boldogság reménye is. Itt olvasható új költeményei ezt igazolják.
