Az ártatlanság apoteózisa

A történet valamikor a 80-as évek végén veszi kezdetét. Marchesa Alfonsina de Luna márkinő (Nicoletta Braschi) mintegy ötven embert dolgoztat dohányültetvényén. Kihasználva a tanya, Inviolata – jelentése: sérthetetlen – elszigeteltségét, gyakorlatilag rabszolgasorban tartja őket. Szerinte az emberek olyanok, mint az állatok. Ha szabadok lennének, akkor rádöbbenhetnének arra, hogy szolgák, ezért jobb, ha szolgaságban is maradnak. Fia, Tancredi
(Luca Chikovani, Tommaso Ragno) – megunva a tétlenséget – levelet ír anyjának, melyben közli, hogy elrabolták. A fiú az egyik fiatal munkás, Lazzaro (Adriano Tardiolo) kedvenc helyén rejtőzik el. A jóságos Lazzaro összebarátkozik Tancredivel, ám a titkolózás láthatóan megviseli. Egyik nap félig lázasan és összezavarodva kóborol a hegyek között, megcsúszik egy szakadék szélén, és lezuhan.
De aztán magához tér, s visszaindul a tanyára, ahol nem talál senkit. Kiderül, hogy Lazzaro átugrott két évtizedet. A szélhámos márkinő időközben lebukott, munkásai pedig beköltöztek a városba.
Alice Rohrwacher filmje zavarba ejtő alkotás. Története jól követhető, a ridegen szép tájról készült képek pedig fokozzák a film lírai hangulatát. A nincstelen tanyasi világ és a városi szegénység ábrázolása egyaránt erőteljes lett. A szereplők sallangmentes alakítása is kifogástalan.
A film értelmezésénél azonban már elbizonytalanodunk. Lazzaro amolyan teddide-teddoda lélek, „mindenkinek mindene”, aki bármit megtesz, amit mondanak neki. Nincs benne szemernyi álnokság sem, maga a megtestesült jóindulat. Nem véletlen, hogy a magyar címadóknak is a „szent” jelző jutott az eszükbe róla. Ám milyen is ez a szentség? Elsősorban együgyű. Lazzaro ugyanakkor nem bolond, csak oly mértékben távol áll tőle bármilyen hátsó szándék vagy rosszindulat, hogy másokról sem feltételez ilyesmit. Ha valaki kér tőle, annak ad, csak azért, mert kérte (Mt 5,42). Egyik-másik keresztény szent életében is felfedezhetünk némi együgyűséget, ám ennek oka éppen az, hogy egy az ügyük, nevezetesen Isten. Lazzaro jámborsága azonban a legkevésbé sem vallásos.
A filmben ugyanakkor megjelennek konkrét vallási elemek is, melyek mindegyike hordoz valamilyen sajátos jelentést. Antonia (Agnese Graziani, Alba Rohrwacher) úgy beszél Szent Ferenc életéről, mintha gyermekmese lenne. A falon egy szentképekből összeállított dísz lóg, ám annak a dekoráción kívül más funkciója nincsen. A márkinő a Krisztus követéséből olvas a gyerekeknek, természetesen pont egy olyan részt, amely az engedelmességről szól. Egyik nap hazafelé tartva Lazzaro és társai – meghallván az orgona hangját – bemennek egy templomba, ahonnan azonban kizavarják őket.
Ennél a jelenetnél érdemes hosszabban elidőzni. Miután a kis társaság kijön a templomból, a zene követi őket, ráadásul úgy, hogy a templomi orgona megnémul. Lazzaróék nem azért mentek be a templomba, mert az Isten háza. Továbbállva sem tulajdonítanak semmilyen vallásos jelleget a mindenféle forrást nélkülöző zenének. De ahogyan Lazzaro jámborsága – anélkül, hogy azt bárki megemlítené – felidézi számunkra mindazt, amit a szentről gondolunk, ugyanígy a társaságot követő zene is – igaz, csak nagyon áttételesen – utal arra, hogy esetleg a Lélek indult Lazzaro után.
Mi a jóság, és milyen kapcsolatban van a szentséggel? A filmet látva egyik kérdésre sem tudunk egyértelmű választ adni. Lazzaro naivitásával, ártatlanságával, természetes jóindulatával környezete semmit nem tud kezdeni. A legtöbben megtűrik, de olyan is akad, aki elzavarná. Különcnek és furcsának tartják. Korunk embere ugyanis már mindenen túl van. A csodákat nem veszi észre, a szentek mellett pedig elmegy.
A szent és a farkas 2018-ban a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb forgatókönyv díját. Alice Rohrwacher költői filmjét jó szívvel ajánljuk mindenkinek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..