Az ártalmas fogyatkozás

Miért tűzték napirendre ezt a konferenciát? Miért tartották, tartják fontosnak ezeknek a kérdéseknek a megvitatását?
– Azt tapasztaljuk, hogy a népesedéspolitika kérdései még mindig nem kellő megvilágításban szerepelnek a közvélemény előtt. Nagyon sokan gondolkodnak úgy, hogy „jó a fogyás”, kimondottan jó, ha a népesség csökken. Nem feltétlen rossz szándék van emögött, némelykor csak az aggodalom: a világon ma már akkora az „ökológiai lábnyom”, a környezet-terhelés, hogy meghaladja a föld eltartó-képességét. Csakhogy a probléma összetettebb. A fejlődő országok rendkívül gyors népszaporulata valóban nagy gond, de a fejlett országokban a népesség csökkenése aggasztó. Miért? Mert fenntarthatatlanná válik az elért jóléti szint A társadalom elöregszik.. Európa népessége folyamatosan csökken. Ha csak a szűken vett közgazdasági következményeket tekintjük: a kevesebb utód – még ha nő is a termelékenység – képtelen annyi többlet terméket termelni, annyi adót és járulékot fizetni, hogy abból az idős, már nem dolgozó korosztályok járadéka és így fogyasztása biztosítható legyen. Ma már világosan látható, hogy a vállalt kötelezettségek teljesítésére nem lesz képes se az állam, se senki. Úgy látszik, ezzel a kőkemény ténnyel sem a társadalom, sem a politikai elit nem hajlandó szembenézni.
Volt még egy célja a találkozónak: rámutatni, hogy a fejlett, de elöregedő országok többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, s a fiatalabb korösszetételű fejlődő országok pedig megtakarítanak. Ebből az a furcsa kép adódik, hogy a fejlődő országokból áramlik a tőke a náluk fejlettebbekhez, hogy az ottani megalapozatlan többletfogyasztást finanszírozza… Abszurd világhelyzet, ami súlyos feszültségekhez vezethet.
A konferencia plenáris előadásait a nyugdíjbiztosítás illetékes vezető szakemberei és vezető kutatók tartották. A kerekasztal képviselői között is vegyesen voltak elméleti és gyakorlati szakemberek. A szekciókban meg nagy számban vettek részt fiatal doktoranduszok, ami azért is fontos, mert ők azok, „akikért a harang szól”… Rájuk hárul majd a felelősség egy elöregedő, szegénységbe süllyedő társadalom problémáinak kezeléséért. S ráadásul az sem mindegy, hogy milyen szellemiség jegyében fogják majd megpróbálni megoldani a gondokat: a társadalmi szolidaritás keresztényi eszméje, vagy a materialista individualizmus alapján.

Hozott-e valami javaslatot a problémák megoldására a konferencia?
– Magyarországon egyrészről nagyon sokan foglalkoznak a nyugdíjrendszer megreformálásának kérdésével, mégsem jut el az átlagember gondolatvilágáig, miről is van szó. Másrészről, a „hivatalos” érdemi javaslatok egy fontos kérdést nem érintenek: hogy a gyermek „közjószág”. Ne legyen félreértés: ez nem azt jelenti, hogy árunak tekintenénk a gyermeket. Azt viszont hangsúlyozni szeretném: a gyermek olyan „humán tőke”, amelynek mennyisége és minősége döntő fontosságú a társadalom egésze szempontjából. Nem lehet ezért úgy tekinteni a gyermeket vállaló édesanyákra, mint akik egyfajta hobbijuknak élnek. Azok az emberek, akik nem vállalják a gyermeknevelés terheit, a társadalom „potyautasai”. Tudom, sokakat irritál ez a kifejezés, de lássuk be: ők is részesülnek a nyugdíjellátásban, amit a gyermeknevelés és a félretett pénz együtt hoz majd létre. Óriási tévedésben van a társadalom, ha azt hiszi, hogy a gyermekekkel kapcsolatos juttatásokkal ajándékot adott. Fordítva: valamit törleszt az adósságából, hiszen a gyermekeket nemcsak magunknak, hanem a társadalomnak is neveljük, „meghitelezzük” a költségeit. Ezért igazságosabbá kell tenni a rendszert, ami alapvető változtatást jelent a jogi rendszerben. Igen figyelemre méltó volt e szempontból a katolikus egyetem egyik fiatal jogászának előadása, amely alkotmányjogi összefüggésekben, német példa alapján mutatott rá, hogy van e téren a jognak is tennivalója.

Nagyon széles spektrumban elemezték ezt a kérdést. Nem lett volna elég csak a magyar helyzetet vizsgálni?
– Hogy miért kell most nekünk mások problémáival is foglakoznunk? Mert a mások helyzete nagyon is hat ránk. És sokat lehet tanulni másoktól. Azok a társadalmak, amelyek nem sokat költenek társadalombiztosításra, sokkal versenyképesebbek, mint azok, amelyek az általában amúgy is magasabb bérekre hatalmas adó- és járulékterhet raknak. Mellesleg az Egyesült Államokban is alacsonyabbak a közterhek és a járulékok. Az is igaz viszont, hogy jóval tovább dolgoznak, mint az európaiak. Az ázsiai országokból jövő termékkínálat többek között ezért is olcsó. De vajon ezt hogyan oldják meg akkor ők? Egyrészt sehogy, és ez így nincs rendjén. Másrészt a családon belüli összefogással, ami viszont követendő példa lehet számunkra is.

Milyen következtetések adódhatnak egy keresztény ember számára e konferencia tanulságaiból?
– A liberális ideológia eluralkodása a közgazdaságtanban lehet, hogy hozott gazdasági emelkedést, de a társadalmat nagyon átalakította – nem éppen a kívánatos irányban. Szétzilálódott a családi szerkezet, nem tudunk egymásnak segíteni, mert távol élünk családtagjainktól, sokan pedig be is rendezkednek az egyedülálló életformára. Azt hiszik egyesek, hogy elég, ha pénzt félretesznek – majd a pénztár vagy az állam, valamilyen arctalan intézmény gondoskodik majd róluk idős korukban. Puszta közgazdasági logikával is bizonyítható tehát, hogy a fundamentalista liberálkapitalizmus téves úton jár. Hiába teszel félre, ha nincs utánad következő generáció, amelynek tagjai éppen ezekben a formákban kívánnak megtakarítani. Ráadásul a mai pénzügyi válság a pénz értékállóságába vetett hitet is megingatta.
De keresztény világnézetünk egyébként is az élet tiszteletét, a család mint alap-érték megőrzését tartja kívánatosnak. A katolikus társadalmi tanítás szerint az ember joga és kötelessége, hogy a lehetséges politikai eszközökkel maga is harcoljon egy igazságosabb és testvériesebb világért. Bizakodom, hogy a modern demokrácia nem lesz kirekesztő ezekkel a gondolatokkal szemben.