Fotó: Gács Tamás
– Úgy érzem, hogy még mindig nem tudott igazán áttörni Poulenc operája, miközben külföldön növekvő népszerűségnek örvend. Igaz, furcsa ez a népszerűség, ugyanis nem széles körű. A műfajt mélyebben ismerő, jobban elkötelezett közönség rajong érte. A kilencvenes évek végén, véletlenszerűen találkoztam vele először. Meghallgattam, végigtanulmányoztam, átéltem… Döbbenetes felfedezés volt számomra, azonnal beleszerettem. Csodálkoztam: hogyan kerülhetett el eddig tulajdonképpen még a cím szintjén is; miért nem találtam rá korábban? Amikor kollégákat, zenebarátokat kérdeztem róla, többnyire nem ismerték. Akik viszont igen, azok lelkesedéssel beszéltek a darabról. Nem találkoztam köztes vélekedéssel. Aki egyszer hallotta-látta, az a rabjává vált.
Mit gondol, miben rejlik az ereje, mitől hat ennyire?
– A történet egyszerű, egyetlen mondatban összegezhető: a francia forradalom idején, 1794. július 17-én, Párizsban kivégzett tizenhat compièg-ne-i apácáról szól, akik nem engedelmeskedtek az egyházi rendeket feloszlató rendelkezésnek, és a hitükért vállalták a vértanúságot. A zárójelenet az operairodalom egyik, ha nem a legsokkolóbb fináléja. A röviden összefoglalható cselekmény ellenére azonban ez egy két és fél órás opera. Ahogy az eredeti cím, a Kármeliták beszélgetései is utal erre: hihetetlenül elmélyült és rendkívül szofisztikált párbeszédek, jelenetek füzére, amelyhez csodálatos zene társul. Ezért sem érti az ember, hogy miért nem játsszák mindenhol olyan gyakran, mint mondjuk a Traviatát. Egy dologban sejtem az okát: annyira megrendítő, a zene és a szöveg annyira tömény és gyönyörű, hogy már szinte „elviselhetetlen”. Ebben a sűrűségben nem tudunk mit kezdeni vele. Amióta próbáljuk, egyszerűen sokkos állapotban vagyunk tőle.
A XX. századi operatermés – mára klasszikussá érett – remekművei között vannak olyanok, amelyek korukat, a „divatokat”, az aktuális stílusirányzatokat meghaladva-megkerülve nehezen bevehető, de elképesztő panorámát nyújtó, káprázatos hegycsúcsként emelkednek ki a környezetükből. Eklatáns példa Janáček Jenůfája, ahogy A kármeliták is ebbe a kategóriába tartozik…
– Nyilván nem érhető el, hogy ezek az operák a romantikusok népszerűségével versenyezzenek a közönség kegyeiért. Az viszont cél, hogy úgy jelenjenek, úgy szólaljanak meg, azon a magas színvonalon és helyi értéken, ahogy ezek az igényes művek megérdemlik-megkövetelik. Egyébként hosszú a sor, Poulenc hiánya, „meg nem értettsége” csak az egyik iskolapélda. Ha már Janáček szóba került, az egész életművét be kellene mutatni. Említhetem Franz Schrekert, aki szintén egy csoda, mára mégis teljesen elfelejtett századfordulós zeneszerző. Rautavaara A bánya című művének közelmúltbeli operaházi premierje a bámulatosan gazdag és izgalmas finn operatermésre hívta fel a figyelmet. De beszélhetnénk Dvořákról, aztán Prokofjevről, és egyáltalán az oroszokról… Nagy adósságaink vannak még ezen a téren is.
Visszatérve A kármelitákra: Georges Bernanos – Gertrud von Le Fort Utolsó a vérpadon című elbeszélése alapján írt – „teológiai drámájának” páratlan mélységű a szövege. Irodalmi szempontból is ez az egyik legnagyszerűbb operalibrettó…
– Nehéz is vele. Ha egymás után sokszor, tüzetesen és behatóan olvassa az ember, akkor sem könnyű megérteni. A színpadra állításnak is ez az egyik anomáliája. Vajon mi az a szövegmennyiség, amely – a történeten, a látványvilágon és a zenén túl – két és fél óra alatt befogadható a néző-hallgató számára? Mennyire tud majd hatni a maga rétegeivel, színességével és valóságával?
A rendezésnél milyen utat választott? Nyilván nem egy „történelmi tablót” látunk majd. Az egyéni sorsok foglalkoztatják, vagy inkább az opera szimbolikus jelentéstartalmára helyezi a hangsúlyt?
– Engem igazán a tizenhat apáca személyes története érdekelt. Az, hogyan jutnak el a vérpadig. E „tény” hihetetlen mélységét, elképesztően színes aspektusait próbáljuk a történet szolgálatába állítani. A színpadi előadásnál legfontosabb az érzelmi és értelmi hatás; mindaz, amit egységességében tud nyújtani ez a mű, ez a partitúra. Valószínűleg a kimeríthetetlen gazdagsága is oka annak, hogy ez az opera még nem jutott el az őt megillető helyre. Csak a sokadik meghallgatás, értelmezés után tehet szert igazi népszerűségre. Ez egy valódi filozófiai-teológiai mű, amelyben a szöveg egyenrangú a zenével. Persze mi nem filozófiai előadásra készülünk, hanem egy igazi drámára.
Tavaly Puccini Triptichonját, s benne az Angelica nővért rendezte. Ritka véletlen, hogy most ismét egy apácaközösségben játszódó, alapvetően spirituális tartalmú opera találta meg?
– A véletlen hozta így, de most már látni vélem a „szándékost”, a sorsszerűt is. E művek spirituális közegben játszódnak ugyan, de nem a „külsőséget” tekintve kerestem az utat, hanem az esszenciális mondanivalót igyekeztem megtalálni bennük. Az Angelica nővér egyéni-személyes dráma, amely „véletlenül” egy apácazárdában játszódik – ami persze pluszjelentést ad a darabnak. Az Angelicában egy áldozat öngyilkosságának vagyunk tanúi. A kármeliták – komplexebb, sűrűbb – kollektív történet; itt egy közösség sorsát követjük nyomon. A finálé pedig hét percen át visz bele minket abba a „jelenségbe”, hogy tizenhat apácát egymás után guillotine-nal kivégeznek. És ez talán már nem is róluk szól, hanem rólunk, a gyilkosokról. Azokról, akik ezt karba tett kézzel, sokkolva vagy éppen elfogadva, végignézzük. Az opera végéhez közeledve nagyon érdekes pszichológiai fordulat, ahogyan a hangsúly a főszereplőkről, az apácákról áttevődik a külvilágra, a „közönségre”. Ez az, ami rendkívüli módon foglalkoztatott: hogyan képes az ember megölni egy másik embert? Ki az, aki a háborúban meghúzza a ravaszt?
Mivel ajánlaná az operát azoknak, akik még nem ismerik Poulenc művét? Mit gondol, mi foghatja meg leginkább az „új közönséget”?
– Ahogy említettem: a történet egyszerű, a finálé megrázó. Bárkinek mutattam meg zenében ezt a jelenetet, mindenki megdöbbent. Viszonylag ritkán szoktam ilyesmit mondani XX. századi zenékről, mert nehezen hiszik el, most viszont mondom: túl a cselekményen és az eszmei mondanivalón, ennél gyönyörűbbet senki nem hallott operaszínpadon.
