Tény, hogy az imádság a vallásosság erényéből fakadó cselekedet. Ateista, vagy önmagukat annak valló emberek is tudnak gondolkodni Istenről mint legfelsőbb Lényről. Akár komoly eszmefuttatásokra is képesek, vagy tanulmányokat, könyveket írhatnak róla. De ha hiányzik belőlük a kapcsolattartásnak az igénye, akkor nem válhat imádsággá a tevékenységük. A vallásossághoz feltétlenül szükséges három dolog. Egyrészt a legfelsőbb Lény létezése iránti nyitottság, vagyis létezésének elismerése. Ez alapvetően emberi természetünkből fakad: amióta ember az ember, azóta vallásos lény. Már Tertullianus megfogalmazta, hogy „az ember természeténél fogva vallásos”, illetve keresztény. A vallásosság másik elemét az jelenti, hogy felismerjük a legfensőbb Lénytől való függőségünket. A gondolkodó ember rádöbben, hogy létezésének és céljának okát is csak ennek fényében tudja magyarázni. A vallásosság harmadik összetevőjét pedig az jelenti, hogy miután elismertük a legfelsőbb Lény létezését és felismertük a tőle való függésünket, ennek kifejezését is adjuk: szavakkal, gesztusokkal, szimbólumokkal. Egyszóval: vallásos jeleinkkel. S itt érkezünk el az imádsághoz. Mert meg akarjuk szerezni annak a jóindulatát, akitől függünk. Persze ez az imádságnak még csak kezdetleges foka – mert azért tudni kell a dicsőítő, hálaadó és engesztelő imáról is a kérő mellett.
Mindenesetre az imádságban az egész ember cselekszik: értelmével, érzelmeivel, akaratával. S ha ez a három összhangban áll, akkor lehet igazi imádságról beszélni.
A keleti atyák általában négyes felosztást alkalmaznak, amikor az imádság különböző fajtáiról tanítanak. Ugyanis egyrészt a benső felkészültség, másrészt a külső körülmények magukkal hozhatják azt, hogy az egyik vagy másik emberi képesség nagyobb szerepet kap az imádságban. Ezért lehet szóbeli imáról beszélni, amikor általában kötött szövegeket mondunk (kiemelkedően fontosak a zsoltárok, illetve az Úr imája). Itt az akarat játszik fontos szerepet. Létezik értelmi ima is, melyben az értelem uralkodik: gondolatban végzett imádságként. A szív imádsága az Istenhez érzelmekkel való közeledést jelenti: így válik élővé a vele való kapcsolat. Végül a lelki imádság kivételesen magas fok: ez a Szentlélekkel együtt imádkozást jelenti.
Talán nem az a fontos, hogy méricskéljük, melyik képességünkkel imádkozzunk, hanem az, hogy végezzük, ne fáradjunk bele!
