A volt otthon az egyik fiú rajzán. Ez foglalja le a gondolatait
(Fotó: Cser István)
A házban kellemes meleg, barátságos környezet fogad, minden gyerek jóllakik. Rácz Béla, a gyermekotthon vezetője elmondja, olyan fiatalkorúak kerülnek hozzájuk, akik kísérő nélkül érkeztek Magyarországra. Életkoruk változó, általában 15 és 18 év közöttiek. „Ezek a srácok illegálisan lépték át a határt, minden okmány és papír nélkül.” Aztán valahol igazoltatták őket, majd megindult az idegenrendészeti eljárás. Miért jött Magyarországra, milyen céllal, milyen tervei vannak? „Ekkor nyilatkozhat arról, kéri-e a menekült státuszt. Ha kéri, ügye az idegenrendészettől átkerül a Bevándorlási Hivatalhoz. Ideiglenesen elhelyezik a gyermeket, így kerül hozzánk.”
Az ideiglenes elhelyezés addig tart, amíg a Bevándorlási Hivatal nem dönt arról, megkapja-e a gyermek a menekült státuszt. Befogadja-e az ország? Ha igen, bekerül a gyermekvédelem rendszerébe. Legkésőbb fél év után dönt a hivatal. Azt vizsgálják, a kérelmező élete veszélybe kerül-e akkor, ha vissza kell térnie hazájába.
Éppen erről beszél Rácz Béla, amikor érkezik a postás, egyenborítékokat hoz – a Bevándorlási Hivatal határozataival. Az otthonvezető kézbe veszi őket. Súlyuk van. Embersorsok nehezednek bennük.
A mostaniak közül az első srácot – Rácz Béla így szólítja őket – 2013. április elején fogadták be, s azóta folyamatosan érkeztek. A korábban állami intézménybe 2009-ben még csak 10-12 gyereket fogadtak be, majd 100-150 körül volt a számuk. „Idén 447-en fordultak meg nálunk néhány napra vagy hosszabb időre.”
Az otthon tizennyolc fiúnak ad egyszerre szállást – szállást, étkezést, meleget, biztonságot. Ül a fiú, néz, néz, a messzibe néz. Megöregedett tekintettel. A srácok szűkszavúak. Mégis, lassanként előgördülnek a történetek.
Cheydan az Afganisztánban élő hazara népcsoporthoz tartozik. Perzsiában született, az Afganisztánnal szomszédos Iránban. Születési dátumaként neki is – mint számos emigránsnak – január 1-je szerepel. Szülőhelyén nem vezettek anyakönyvi nyilvántartást, így azt sem tudja, valójában mikor született.
Tizenöt éves koráig Iránban élt a család. Az afgán állampolgárságúakat azonban elnyomják Iránban. A család kétféle elnyomás között próbált megkapaszkodni. Afganisztánban ugyanis üldözték a hazara népcsoport tagjait, akiket azonnal felismerni mongol-kínai kinézésükről.
Egy nagyobb összetűzés alkalmával a helyi lakosok megtámadták őket az iráni menekülttáborban, és megölték a fiú bátyját. Ekkor döntött úgy a család – az apa, az anya és az életben maradt fiú –, hogy visszatérnek Afganisztánba. De a szülők azt mondták: nem kockáztatják egy szem gyermekük életét. Ezért úgy döntöttek: a fiú induljon el Európába, próbáljon meg jobb életet találni…
És a fiú elindult. Egyedül. Tizenhat évesen. Eljutott Törökországba, onnan Görögországba, majd Bulgáriában is hosszabb időt töltött. Pénze nem volt. Hogy tovább utazhasson, mindenütt fekete munkát vállalt néhány hónapra. Bulgáriában úgy döntött, maradna, hiszen az volt a célja, hogy végre biztonságos országba jusson, de „ugyanolyan nyomorúságos körülmények között, egy hangárba zsúfolódva éltünk”, mondja száraz hangon. Továbbindult. Nem volt határozott célja.
Bekerült a hódmezővásárhelyi otthonba. Eltelt egy hónap, nem tudta, mi lesz vele. Később azt mondta: maradni szeretne. Öt nyelven beszél, hatodikként rövid idő alatt szépen megtanult magyarul. Odahaza – ha a perzsiai menekülttábort annak lehet nevezni – járt ugyan iskolába, de csak néhány osztályt végzett. Az iskola jó néhány kilométerre volt, ha tudott, ment, amikor a szülőknek nem kellett a munkáskéz. Az öt nyelvet – szép kifejezéssel – autodidakta módon, valójában hányattatása során tanulta meg.
Szüleiről nem tud semmit. Az intézet folyamatosan keresi a hozzátartozókat, de ahol feltételezhetően élnek (ha élnek), nincs telefon, nincs internet… egy-két ismerőst megtalált ugyan a fiú a világhálón, de senki nem szolgált közelebbi hírekkel.
Cheydan ma már nagykorú. Mi lesz vele? Rácz Béla szerint már félig magyar. Azt mondja, soha nem lehet elég hálás azért az életért, amelyet itt kap. Középiskolába jár, szakmát szeretne szerezni. Bizakodik. Olykor azonban elkeseredik, ha eszébe jutnak a szülők, és képtelen feldolgozni testvérbátyja halálát.
A fiúk átlagosan 18-20 napot töltenek az otthonban, aztán… bejelentés nélkül eltűnnek. Általában akkor, miután megérkezik a Bevándorlási Hivatal elutasító határozata.
Csillognak a fogak a fekete arcban. Tekintete megférfiasodott. Bátor fiú, ezt jelenti a neve is: Akim. A nigériai gyerek édesanyjával tért át keresztény hitre egy olyan faluközösségben, amely a hagyományos természeti vallást követte. Erre kiközösítették őket. Az apa, a helyi vallási vezető meg akarta ölni a fiát. Akin lábán ma is látható a hatalmas heg: egy baltával vágott oda az apja.
Az egyik nap az akkor tizenöt éves gyerek elszökött az anyjával. Egy kisvárosban telepednek le, az ottani katolikus pap fogadta be őket. A Boko Haram terrorszervezet azonban felrobbantotta a katolikus templomot. A fiú másokkal együtt a templom előtti téren játszott. A felnőttek, köztük az anyja, bent imádkoztak a templomban. Mindenki meghalt.
A fiú egyedül maradt. A papot messzire helyezték, nem tudta magával vinni Akimot. Keresett valakit, aki segít neki, hogy eljusson egy európai keresztény országba, ahol biztonságban lehet.
Hosszú hónapok bolyongása után valamiképpen ő is Törökországban kötött ki. Innen a szokásos migráns útvonalon előbb Görögország, majd Bulgária felé vezetett az útja. Végül eljutott Magyarországra. A hódmezővásárhelyi otthonban néhány nap után úgy nyilatkozott, szeretne itt maradni. Első útja a templomba vezetett.
Egy nap aztán megérkezett az ő borítékja is. Nem kapta meg a letelepedési engedélyt a Bevándorlási Hivataltól. Azzal indokolták, hogy Nigéria más, békésebb részein új életet kezdhet.
Akim nem nyugszik bele a döntésbe, szeretne Magyarországon maradni. Beadta keresetét a bírósághoz, most erre vár. Az elutasító végzés kézhez vétele előtt két nappal ünnepelték a fiú tizennyolcadik születésnapját.
Rácz Béla jól emlékezik arra a napra, amikor kikísérte az immár nagykorú Akimot az állomásra. Irány a debreceni tábor… Az az elindulás és az az elmenetel… A fiú elköszönt a többiektől, mindenki sírt. „Kimentem vele az állomásra, kértem a srácokat, ne jöjjenek velünk. Ám láttam, feltűnik egyik is, másik is… az összes gyerek ott volt. Körbeállták Akimot, és ott sírtak. Majd fölszállt az autóbuszra…” A bezárt debreceni táborból később máshová került. Időnként visszalátogat a Szent Ágotába. Bízik abban, hogy a bíróság a javára dönt, és maradhat…
„A srácok túlnyomórészt alkalmazkodóak, szabálykövetőek, a kulturális különbségek ellenére is – mondja az otthonvezető. –. Sokkal elfogadhatóbb módon viselkednek, mint számos olyan magyar srác, aki alacsony szociális környezetből kerül ki. Ezekre a fiúkra nem jellemző a kábítószerezés, a lopás.”
Rajzok a falon. Van, aki azoknak az országoknak a zászlaját festi a lapra, amelyeken keresztül eljutott idáig. S nem tudja, hány zászlónak kell még helyet szorítania… Egy másik képen bomba a levegőből, éppen becsapódik egy házba. My home, az én otthonom – mutat rá az egyik fiú. Elapad minden további szó.
Testvérek Szíriából. Várnak. Apjuk már Németországba jutott, amikor ők anyjukkal elindultak. Szegednél erőszakkal jutottak át a kerítésen. Az anyát letartóztatták. Most várja az ítéletet, s hogy az előzetesben töltött idő beszámításával rövidesen szabadul. És nekiindulnak Németország felé.
Elefántcsontpart Nyugat-Afrikában. Véres, elhúzódó polgárháború. Loba egyedül maradt. Európai ésszel nehéz ezt felfogni, szülei egyszer csak magára hagyták. Ma sem tudja, élnek-e, s ha igen, merre vajon? Utcagyerekként nőtt fel. A polgárháború tovább dúlt. Mivel nem tartozott sehová, odacsapódott az akkor ellenzékben lévő egyik politikai párthoz. Ez volt a túlélés záloga. „Ha nem tartozol valahová, akkor véged. Mindenki téged bánt.” Továbbra is az utcán élt, ott aludt. Közben folyamatos összetűzések voltak a szemben álló politikai erők között. Kiszámíthatatlanná vált az élet.
Akkor döntött úgy, hogy elszökik az országból, amikor egyik éjszaka – most is az utcán aludt a barátjával – gránátbecsapódásokra, lövésekre ébredtek, s barátja kezét levitte egy repesz…
Franciaországra gondolt, hiszen az ország korábban francia gyarmat volt. Jól beszél franciául, ezt tekinti anyanyelvének. Mégsem sikerült eredeti terve, valamiképpen ő is a „szokásos” útra terelődött: Törökország, Görögország, Macedonia, Szerbia, aztán Magyarország.
Pénz nélkül… itt-ott megállt egy-két hónapra, talált valami munkát… Semmije nincs. Ő is rabszolgamunkát végzett. „Az egyik srác – mondja közben Rácz Béla – majdnem egy évet egy varrodába bezárva élt Törökországban. Egy keskeny ablakon át látott csak ki az utcára. Ott aludt a műhelyben, ott kapott valami kevés ennivalót, ahol dolgozott. Tizenvalahány óra munka után engedték meg neki, hogy lefeküdjön. Odahevert a varróasztal mellé a földre. És reggel kezdődött minden elölről.”
Loba közel egy éves vándorlás után érkezett meg Magyarországra. Mindig is sportolni szeretett volna. Odahaza nem nyílt erre lehetősége. Hosszútávfutó. „Mi minden kedden focizunk – folytatja az otthonvezető – de ő sosem állt be közénk, inkább futott. Öttől hétig rúgtuk a labdát, Loba meg megállás nélkül futott. S amikor abbahagytuk, ő még maradt volna.”
Rácz Béla elvitte a Szegedi Vasas Sportegyesületbe. Az edzőnek leesett az álla. Néhány nap múlva benevezték egy maratonfutó versenyre. Rendszeres edzés nélkül hetedik lett a százvalahány induló közül, de úgy, hogy közben eltévedt.
Ettől kezdve Loba edzésre járt, úgy tervezte, Magyarországon marad.
„Bár még nem érkezett meg a hivatalos végzés, de érzékeltették velünk, hogy a fiú kérelmét elutasítják. Az Afrikából érkező gyerekeknek nemigen adják meg a menekült státuszt… Merthogy nem háborús övezet… Nem Szíria…”
Rácz Béla egyik nap belépett Loba szobájába. „A fiú ott állt az asztalnál. Láttam rajta, nagyon elkeseredett. Kérdeztem, mi a baj? Semmi, semmi! Nézett rám, majd hozzám lépett. Átölelt, nagyon hosszú ideig… szinte szorított. Nem búcsúzott, nem köszönt el, de tudtam, egyetlen szó nélkül is, ez az. Késő délután volt. Másnap a már nem találtam őt. Azóta sem tudok róla semmit.” Eltűnt valahol Európában.
A csönd hosszát, az ember sorsának hosszát nem lehet idővel mérni. Végre Béla azt mondja: „Sokszor kérdezik tőlem: hogyan tudunk hinni a munkánkban? Azt szoktam válaszolni: ha nekünk néhány nap adatott, akkor abban a néhány napban mindent meg kell tennünk ezekért a srácokért. Mert azt akarom, hogy az a fiú, aki aztán elindul megint valamerre, úgy emlékezzen vissza erre a néhány napra, hogy boldog, szép időszaka volt az életének.”
(A gyermekekről, védelmük érdekében, nem készültek fényképek.)
