EURO 2012
A varsói estében, a roppant méretű, félmilliárd euróért épült új nemzeti stadion mellett állva arra gondol az ember, vajon néhány ezer év múlva, amikor az utókor feltárja majd civilizációnk emlékeit, miféle barbár istentiszteletek templomának nézik majd e hatalmas arénát, amely a Visztula partján csillogva ebben a pillanatban tényleg olyan, mint egy utópisztikus űrbázis, amely leereszkedett a kelet-európai valóságba.
Egy-egy Európa-bajnokság, mint amilyen a lengyel–ukrán közös rendezésű torna is volt, egyszerre legalább nyolc ilyen futurisztikus objektum létesítését követeli meg, s az elképesztő költségeknél csak az a döbbenetesebb, hogy mindez bizony megtérül, az országok egymással versengve küzdenek a rendezés jogáért, emlékezhetünk, mi is szerettük volna, ám a győztesekkel és a szavazáson második helyezett olaszokkal szemben egyetlen szavazatot sem kapott a pályázatunk.
De vajon egészséges folyamat volt-e az elmúlt száz évben a futball világméretű térhódítása, amely a televízió és a globalizáció révén még mindig folytatódik? Vagy olyasfajta barbár bálványimádat, amely a labda kultuszát erőlteti a hagyományos értékek helyére, kétes megítélésű sztárjátékosokat kínálva a hagyományos példaképek helyett?
