Szigeti László

Ame­ri­kai—né­met film­drá­ma (2007)

Van­nak, fil­mek, ame­lyek ki-, és van­nak, ame­lyek be­kap­csol­ják né­ző­jü­ket. Marco Kreuz­pain­tner al­ko­tá­sa ez utób­bi­ak kö­zé tar­to­zik. Egy me­xi­kói fiú, Jorge (Cesar Ramos) út­ját kö­vet­jük nyo­mon: a hú­gát akar­ja meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni. A ti­zen­há­rom éves kis­lányt fé­nyes nap­pal, nem mes­­sze a la­kó­hely­ük­től ra­bol­ták el. A meg­döb­ben­tő, de nem ön­cé­lú­an sok­ko­ló tör­té­net el­ve­zet a lány­ke­res­ke­de­lem, a vi­lá­got be­há­ló­zó pros­ti­tú­ció rab­szol­ga­tar­tó vi­lá­gá­ba. Jorge se­gí­tő­re ta­lál egy te­xa­si rend­őr (Kevin Kline) sze­mé­lyé­ben. Nem ak­ció­fil­met vagy szimp­la kri­mit lá­tunk, ame­lyek csak az ad­re­na­lin­szin­tün­kre és a pul­zus­szá­munk­ra hat­nak: a lé­lek mé­lye olyan­kor rend­sze­rint érin­tet­len ma­rad. „Az ár­tat­lan­ság ára” fel­ka­var, el­ke­se­rít, rá­éb­reszt ar­ra a va­ló­ság­ra, ame­lyet egyéb­ként — nem csak fil­mek ál­tal el­va­kít­va — nem­igen aka­ró­dzik ész­re­ven­nünk.

Fran­cia film­víg­já­ték (1976)

Té­má­nak sem iga­zán íz­le­tes a gyors­ét­kez­te­tés, de bi­zony so­kat és sok­szor rá­gó­dunk raj­ta. Nem vé­let­le­nül, mert az élel­mi­szerüze­mek és ilyen-olyan lán­cok ne­megy­szer meg­le­he­tő­sen ri­asz­tó lé­pé­sek­re ké­pe­sek. Ezen bos­­szan­kod­ha­tunk, ret­teg­he­tünk is tő­le, de az sem utol­só do­log, s a túl­élés­ben ta­lán a leg­töb­bet se­gít, ha a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest igyek­szünk mi­nél egész­sé­ge­seb­ben táp­lál­koz­ni, egyéb­ként meg pró­bá­lunk ne­vet­ni is „szép új”, mes­ter­sé­ges vi­lá­gun­kon. E ne­ve­tés­hez meg­fe­le­lő alap­anyag Claude Zidi film­víg­já­té­ka, mely­ben az ét­ter­mek-ven­dég­lők be­so­ro­lá­sá­nak „pá­pá­ja”, Monsieur Charles Duchemin (Louis de Funès) és a ko­moly atyai szak­má­tól a bo­hóc­hi­va­tás fe­lé ka­csin­ga­tó fi­acs­ká­ja (Coluche) ered­nek az em­be­re­ket szin­te­ti­kus anya­gok­kal és ha­zug­sá­gok­kal ete­tő ele­mó­zsia-nagy­ipa­ros nyo­má­ba. Iga­zi klas­­szi­kus, ínyen­cek­nek — jó ét­vá­gyat hoz­zá!

Ame­ri­kai film­sza­tí­ra (1941)

Nem mond iga­zat, aki azt ál­lít­ja, hogy az ame­ri­kai fil­mek egy­től egyig és pusz­tán cu­kor­má­zas, hap­py endre haj­tó bű­bá­jol­gá­sok. Ez így fe­ke­te-fe­hér. Az igaz­ság vi­szont sze­re­ti az ár­nya­la­to­kat. Ahogy e film is, jól­le­het fe­ke­te-fe­hér. Hol­ly­woo­di klas­­szi­kus, né­hány hó­nap­pal Pearl Har­bour előttről. Egy kis tár­sa­da­lom­kri­ti­ka, né­mi hu­mor, jó nagy adag szen­ti­men­ta­liz­mus, na­ná, hogy ka­rá­csony, és ki­tű­nő szí­né­szi já­ték (Bar­ba­ra Stanwyck, Gary Coo­per), mind­ez Frank Capra ve­zény­le­té­vel. Az új­ság­író Annt fő­nö­kei ki akar­ják rúg­ni, mert szen­zá­ci­ó­kat vár­ná­nak tő­le. A fi­a­tal nő ijed­té­ben azt te­szi, ami szem­reb­be­nés nél­kü­li gya­kor­lat a bul­vár­vi­lág­ban: ki­ta­lál egy szto­rit. Le­ve­let je­len­tet meg egy mun­ka­nél­kü­li ne­vé­ben, aki köz­li, hogy a tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­gok el­le­ni til­ta­ko­zá­sul ön­gyil­kos­sá­got fog el­kö­vet­ni. A kö­zön­ség lát­ni akar­ja az is­me­ret­lent. Az vi­szont nem lé­te­zik. Vagy ez sem igaz?

Ame­ri­kai film­drá­ma (2007)

Bor­zal­mas él­mény le­het, ha egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra már el­kép­ze­lé­sünk sincs ar­ról, va­ló­já­ban mi is tör­té­nik ve­lünk. Ez a sors jut Anvar El-Ibrahiminek (Omar Met­wally), az egyip­to­mi szár­ma­zá­sú, de rég az Egye­sült Ál­la­mok­ban élő ve­gyész­mér­nök­nek. Egy kon­fe­ren­ci­á­ról tart ha­za­fe­lé. Gép­re száll Dél-Af­ri­ká­ban, de a cél­ál­lo­má­son már nyo­ma sincs. Il­let­ve van, de el­tün­tet­ték. Igen, az át­lát­ha­tat­lan mű­kö­dé­sű CIA em­be­rei, a megint re­mek­lő Meryl Streep ala­kí­tá­sá­ban mé­reg­ke­ve­rő egyik ve­ze­tő­jük irá­nyí­tá­sá­val. Ugyan­is a 2001. szep­tem­ber 11-i ter­ror­tá­ma­dás óta bár­ki vál­hat kö­zel­len­ség­gé. Csak egy vé­kony­ka szál kell, amely­nél fog­va meg­ra­gad­hat­ják. Anvar ese­té­ben pe­dig ta­lál­tak ilyen szá­lat. Kér­dés, ki tud vagy akar ne­ki se­gí­te­ni, ha igaz, hogy ár­tat­lan: vá­ran­dós fe­le­sé­ge vagy egy lel­ki­leg is em­ber­sza­bá­sú ügy­nök? Po­li­ti­kai szö­ve­vé­nyek közt ke­re­si Gavin Hood ren­de­ző az em­bert. Ha­tá­so­san.

Ame­ri­kai—auszt­rál thriller (2007)

Te­gye a pisz­toly­tás­ká­já­ra a ke­zét, aki még nem érez­te rossz­fi­úk lát­tán a zsi­ge­ri in­gert, hogy a ha­tó­sá­gok al­kal­mi sze­rep­át­vál­la­ló­ja­ként ön­bí­rás­ko­dás­ra ad­ja a fe­jét. Rossz­ra haj­ló vi­lá­gunk rossz­ra haj­ló fi­a­i­ként bi­zony haj­lunk a rossz meg­ol­dá­sok­ra. Így az­tán nem fel­tét­le­nül pusz­tán lö­völ­dö­zős az a tör­té­net, amely egy ilyes­fé­le hely­zet tük­re elé ka­la­u­zol­ja a né­zőt. A tör­vény és a sze­mé­lyes igaz­ság­ér­zet fe­szült­sé­ge ural­ja Neil Jordan film­jét, mely­ben egy New York-i rá­di­ós, Erica Bain (Jodie Foster) zu­han bé­kés min­den­nap­ja­i­ból a nagy­vá­ros pok­lá­ba. Vő­le­gé­nyé­vel a Central Park­ban sé­tál­nak, ami­kor meg­tá­mad­ják őket: egy ga­le­ri tag­jai meg­gyil­kol­ják a fi­út, őt pe­dig fél­holt­ra ve­rik. A túl­élést az élet­be va­ló vis­­sza­té­rés­nek kel­le­ne kö­vet­nie, de ez Ericának nem megy úgy, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. S ha a rend­őr­ség nem oszt igaz­sá­got az ő és má­sok ügyé­ben, ak­kor majd ő meg­te­szi.

Ame­ri­kai ka­taszt­ró­fa­film (2006)

A ri­o­ga­tós fil­mek a moz­gó­ké­pes szó­ra­koz­ta­tás kez­de­té­től biz­tos be­vé­te­li for­rást je­len­te­nek a mo­zi ipa­ro­sa­i­nak. A fo­tel ké­nyel­mé­ben kö­röm­rá­gás­sal fű­sze­re­zett ret­te­gés iz­gal­mát kí­ná­ló mes­te­rek igen mély em­be­ri igényt szol­gál­nak ki, ami­kor az el­sza­ba­du­ló tűz­zel, víz­zel, ter­mé­szet­tel vagy tech­ni­ká­val szo­ron­gat­ják hő­se­i­ket. A mű­faj egyik al­egy­sé­ge a ten­ge­ri bor­zal­ma­ké. En­nek egyik leg­utób­bi da­rab­ját lát­hat­juk most, a Poseidon ne­vű lu­xus­ha­jó­ról, amely­nek anya­gi­lag jól el­eresz­tett uta­sai az At­lan­ti-óce­ánt sze­lik át ép­pen, amíg egy vi­har­ban fel nem bo­rul úszó vá­ro­suk. Egy ma­rok­nyi csa­pat élet­ben ma­rad, és egyet­len esé­lyük, hogy a víz fel­szí­ne fö­lé ér­nek, míg tart a le­ve­gő­jük… Az ef­fé­le fil­mek — túl az iz­gal­ma­kon — az ös­­sze­zárt em­be­rek vi­szo­nya­i­nak áb­rá­zo­lá­sá­val tűn­het­nek ki a tucatsztorik kö­zül. In­nen néz­ve e tör­té­net csak hal­vány után­ér­zé­se az 1972-es A Poseidon ka­taszt­ró­fá­nak. De azért néz­he­tő.

Fran­cia film­víg­já­ték (2003)

Örök­zöl­den há­lás fel­ál­lás, ha két egé­szen el­té­rő ka­rak­ter kö­zös ka­land­jai s ezek so­rán vé­get nem érő súr­ló­dá­sa­ik biz­to­sít­ják egy tör­té­net ko­mi­ku­mát. Már­pe­dig je­len eset­ben a két fő­sze­rep­lő — Gérard Depardieu és Jean Reno — ál­tal meg­for­mált fi­gu­rák meg­le­he­tő­sen ösz­­sze­fér­he­tet­le­nek. Előb­bi Quentin, a fél­nó­tás, me­leg­szí­vű, vér­lá­zí­tó­an bő­be­szé­dű, nem mel­les­leg ön­fe­led­ten bru­tá­lis ere­jű pi­ti bű­nö­ző, utób­bi pe­dig Ruby, a fi­lo­zo­fi­kus haj­la­mú nagy­me­nő, aki lé­nye­ge­sen zár­kó­zot­tabb egyé­ni­sé­gű cél­sze­mé­lye a rend­őri szer­vek­nek. Nos, őket te­re­li egy cel­lá­ba a sors, a bör­tön­ből ki­fe­lé pe­dig a sors­nak be­se­gí­tő Quentin, aki meg­szer­ve­zi olaj­ra lé­pé­sü­ket. In­nen­től a me­ne­kü­lés fel­kí­nál­ta kép­te­len hely­ze­tek szer­ve­zik a re­kesz­iz­mok el­le­ni tá­ma­dást, bő­sé­ges al­kal­mat aján­dé­koz­va a két szí­nész­nek, hogy lu­bic­kol­ja­nak sze­re­pük­ben. Meg­szöksz — és meg­szoksz?

Ame­ri­kai film­drá­ma (1989)

A „sza­bad­ság ha­zá­ja” bi­zony sok minden­nek adott már ott­hont Eu­ró­pá­ból néz­vést nyúl­fark­nyi új­ko­ri tör­té­ne­te so­rán. Így pél­dá­ul a rassz­iz­mus is meg­le­he­tő­sen ott­ho­nos Ame­ri­ka föld­jén. Né­hány év­ti­ze­de még döb­be­ne­tes diszk­ri­mi­ná­ció ju­tott osz­tály­ré­szül töb­bek kö­zött a fe­ke­te bő­rű­ek­nek, gon­dol­junk csak a Ku-Klux-Klan ál­tal kel­tett rém­ál­mok­ra, de 2000 utá­ni fil­mek (pél­dá­ul a 2004-es Üt­kö­zé­sek) szin­tén fog­lal­koz­nak az új­vi­lá­gi elő­í­té­le­tek nap­ja­ink­ban is meg­nyil­vá­nu­ló je­len­sé­gé­vel. E té­ma sze­líd han­gú fel­dol­go­zá­sa is Bruce Beresford film­je, mely­ben egy bal­ese­te­ző idős zsi­dó as­­szony (Jessica Tandy) mel­lé so­főrt fo­gad fel ag­gó­dó fia, va­la­hol dé­len. A hely­szín azért nem kö­zöm­bös, mert a tör­té­net 1948-ban kez­dő­dik, és a vo­lán­nál egy né­ger fér­fi (Morgan Freeman) fog­lal he­lyet. Nem szük­sé­ges elő­í­té­le­tes­nek len­nünk, hogy sejt­sük: a rab­szol­ga­tar­tás nem is oly ré­gi vi­dé­kén e min­den­na­pos kap­cso­lat meg­an­­nyi konf­lik­tus for­rá­sa lesz. De va­jon ho­va tor­kol­lik az együtt töl­tött év­ti­ze­dek csen­des fo­lya­má­nak vé­gén?