Pacziga Andrea

Homlokomra kenve az alázat.
Gyóntatófülke előtti suttogásból
zsebembe félrerakom igazam.

Kicsinek – amit kigondoltam,
hittem is erősen.
Egyszer színes, tiszta
üveggolyónak képzeltelek, Isten!

Én vagyok a szekrénybe bújt
gyerekdac.
A sírós – háromkerekű biciklijén,
amikor apa elment,
bámultam utána
berácsozott gyerekszívem mögött.

Vers

Sortűz-halált halt egy félbe hagyott családi ház. A pincében kormos remény, hat kis sirályszárny-fehér gyerekarc.

Vers

Mézsűrű bánatom nyakamból
fiam oldja.
Tán griffmadarat farag fából,
sivatagi dűnéken landol majd vele.
Tulipánarcú kislányom
virágok közt,

Vers

Nagy a bűnöm, Uram,
nem tudok szeretni.
Ahogyan Nagyanyám engem,
esőtől is védve,
s mások szeretetétől.