Tisztán, önmagunkként
„Amikor diakónussá szenteltek, s ráhajtottam a fejem az oltárra, kiüresedtem, nem volt más, csak Isten és én. Olyan ez, mint amikor szerelmes vagy: nincsen más, s nem tudod, miért, de szereted a másikat. Isten különleges ajándéka, hogy diakónusként először a Duna január 6-i szentelésén vehettem részt (Lakatos Péter a képen a szentelő püspöktől jobbra látható – a szerk.).
Arra gondoltam, a víz tisztít. Az ember vágyik arra, hogy tiszta legyen, hiszen a hétköznapok ráviszik a bűnre. Mondják, hogy a cigányok fát lopnak, de át sem gondolják, hogy tán azért, hogy meg ne fagyjanak reggelig. Mind tiszta életre vágyunk. Kívülre sokszor nem azt mutatjuk, ami bennünk van. Mindennap felvesszük az álarcot, holott milyen jó lenne, ha önmagunkat adnánk, azt, ami a szívünk mélyén van.”
(Lakatos Péter vallomása szenteléséről és első diakónusi szolgálatáról)
