Gajdó Ágnes

Egy óra Csoóri Sán­dor­ral

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2010)

Az 1930-ban, a Fej­ér me­gyei Zámolyon szü­le­tett Csoóri Sán­dor sok­fé­le mű­faj­ban al­ko­tott. Írt szo­ci­og­rá­fi­át, kis­re­gényt, ver­se­ket, film­for­ga­tó­köny­vet. Es­­szé­i­ben iro­dal­mi pá­lya­ké­pe­ket vá­zolt föl, nép­köl­té­sze­ti és tör­té­nel­mi tár­gyú mű­ve­ket, nem­ze­ti sors­kér­dé­se­ket bon­col­gat, sa­ját éle­té­nek ese­mé­nye­i­ről ír. 1992-ben Csoóri Sán­dor kez­de­mé­nyez­te a Du­na Tv lét­re­ho­zá­sát: „…Em­lék­szem, hos­­szú időn át egy ko­nok, tör­té­nel­mi me­ta­fo­ra vi­lá­gí­tot­ta be előt­tem az utat: ahogy Szé­che­nyi a Lánc­híd­dal ös­­sze­kö­töt­te Pes­tet és Bu­dát, ne­künk épp­így kell ös­­sze­köt­nünk ma­gun­kat az er­dé­lyi, a dél­vi­dé­ki, a kár­pát­al­jai, a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok­kal. Az égi híd ki­zá­ró­lag egy kü­lön­le­ges ren­del­te­té­sű te­le­ví­zió le­het, amely elé nem le­het sem­mi­fé­le kor­lát­tal oda­áll­ni.” A port­ré­film­ben a Kos­suth- és Herder-díjas író vall pá­lyá­já­ról, élet­mű­vé­ről, ars po­e­ti­cá­já­ról.

Magyar ismeretterjesztő film gyerekeknek

Az ara­tás­ról, a leg­fon­to­sabb és leg­ne­he­zebb mun­ká­ról nagy­anyám so­kat me­sélt. Már nap­kel­te­kor kint vol­tak a me­zőn, s egész nap, sö­té­te­dé­sig dol­goz­tak. Az ara­tó­ban­dát há­rom ka­szás fér­fi­em­ber és há­rom ma­rok­ve­rő al­kot­ta. A ké­vé­ket asz­tag­ba rak­ták, a csép­lést gőz­gép­pel vé­gez­ték, ezt ne­vez­ték ma­si­ná­zás­nak. A bú­zá­ból az­tán a ma­lom­ban lisz­tet őröl­tek, ab­ból ké­szült a ke­nyér. Tek­nő­ben da­gasz­tot­ták, ke­men­cé­ben sü­töt­ték; ne­héz mun­ka volt az is. Ma már el­kép­zel­ni sem tud­juk, men­­nyi­re. So­kan csak a sze­le­telt, zacs­kós ke­nye­ret is­me­rik, s fo­gal­muk sincs ar­ról, hogy elő­ször a ga­bo­nát el kell vet­ni a föld­be, meg­mun­kál­ni, vár­ni az esőt, a nap­sü­tést, bíz­ni a gond­vi­se­lés­ben…

Ka­riz­ma­ti­kus sze­mé­lyi­ség, aki, ha meg­szó­lal, ma­gá­val ra­gad­ja hall­ga­tó­sá­gát. Bagdy Emő­ke pszi­cho­ló­gus elő­adá­sa­it min­den kor­osz­tály­nak ér­de­mes fi­gye­lem­mel kö­vet­nie, hi­szen jól hasz­no­sít­ha­tó élet­ve­ze­té­si ta­ná­cso­kat ad, s va­la­men­­nyi­ün­ket érin­tő prob­lé­mák­ra vi­lá­gít rá. Hang­sú­lyoz­za pél­dá­ul a mo­soly sze­re­pét: „Mo­so­lyog­junk! A de­rű, a po­zi­tív ér­zé­sek na­gyon jót tesz­nek az em­ber­nek. Op­ti­mis­tán reménységtelin, amo­lyan münch­hau­se­ni stra­té­gi­á­val sa­ját ha­jam­nál fog­va ki­hú­zom ma­gam a mo­csár­ból.” Vagy a per­cep­ció­ku­ta­tá­sok fel­fe­de­zé­sé­ről be­szél, amely sze­rint „az em­ber nem azt lát­ja, amit néz, ha­nem amit kí­ván a sze­me lát­ni, ezért éb­re­dés­kor ül­tes­sük be az ér­zel­mi agyunk­ba, hogy ma va­la­mi jó tör­té­nik ve­lünk”. Pró­bál­ják ki, va­ló­ban így van-e…

Fran­cia csa­lá­di film (1995)

Af­ri­ka vi­dé­ke­in szá­mos film ját­szó­dik, hi­szen eg­zo­ti­kus tá­jai min­dig von­zot­ták a kép­ze­le­tet. „Az ele­fán­tok mes­te­re” több is, más is, mint egy át­la­gos ka­land­film. Fő­hő­se Mar­tin, egy ti­zen­há­rom éves kis­fiú (Erwan Baynaud), aki el­ve­szí­ti édes­any­ját, majd so­sem lá­tott ap­já­hoz ke­rül Af­ri­ká­ba. A pa­pát a csim­pán­zok ér­dek­lik, fi­á­val nem so­kat tö­rő­dik. Mar­tin meg­is­mer­ke­dik a he­lyi törzs if­jú tag­já­val, Fofanával (Halilou Bouba), aki ért az ele­fán­tok nyel­vén. Szá­mos ka­lan­dot él­nek át együtt, majd élet­ve­szé­lyes hely­zet­be ke­rül­nek, ám meg­je­len­nek az ele­fán­tok, ame­lyek meg­ér­zik, me­lyik em­ber jó, és me­lyik go­nosz…

Hí­res ze­ne­szer­zők nyo­má­ban

Fran­cia is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2009)

A Toscát Sze­ge­den lát­tam, a szín­ház utol­só so­rá­ból. Ha­tal­mas él­mény volt, bár lát­ni ke­ve­set lát­tam, a ze­ne ma­gá­val ra­ga­dott, kü­lö­nö­sen Ca­va­ra­dossi le­vél­ári­á­ja. Ró­má­ban, az An­gyal­vár tö­vé­ben sé­tál­va ez az elő­adás ju­tott eszem­be, s ar­ra gon­dol­tam, va­jon ho­gyan le­het ilyen nagy ha­tal­ma a ze­né­nek, s mi­ért sze­ret­jük ugyan­azon al­ko­tó egyik ope­rá­ját job­ban, mint a má­si­kat. A fran­cia so­ro­zat mos­ta­ni epi­zód­já­ban Giacomo Puc­ci­ni éle­té­vel is­mer­ked­he­tünk meg, aki a tos­ca­nai Luccában szü­le­tett 1858-ban. Sa­ját él­mé­nyei ih­let­ték ze­ne­mű­ve­it, me­lyek­nek hő­sei min­den­na­pi em­be­rek. Ope­rá­i­nak gya­ko­ri té­má­ja a tra­gi­kus sze­re­lem. A tü­dő­ba­jos Mi­mi, a be­csa­pott és el­ha­gyott Ma­dame Butterfly, az ön­gyil­kos Tosca sor­sa mel­lett azon­ban ott van a ra­vasz Gianni Schicchié is, aki túl­jár a kap­zsi örök­ség­haj­há­szok eszén.

Uni­ver­zum

Oszt­rák is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2006)

Volt idő, ami­kor er­dész sze­ret­tem vol­na len­ni. Von­zott a fák né­ma böl­cses­sé­ge, a va­don élő ál­la­tok tit­kai. A most lát­ha­tó film a ha­za­i­nál va­dabb vi­dé­kek­re ka­la­u­zol. A kép­so­ro­kon sű­rű er­dők, mély sza­ka­dé­kok, meg­kö­ze­lít­he­tet­len te­rü­le­tek lát­ha­tók, ahol med­vék és far­ka­sok él­nek, s nem­rit­kán ke­se­lyűk is fel­buk­kan­nak er­re­fe­lé, fő­ként a Tikves-hátság te­rü­le­tén. A Bal­kán érin­tet­len ter­mé­sze­ti tá­ja­in olyan ál­la­tok is él­nek, ame­lyek már min­de­nütt el­tűn­tek Eu­ró­pá­ból. Dob­ru­dzsa rét­je­in ka­lan­doz­va a Du­na-del­tá­hoz vá­gyó­dunk, a Durmitor-hegységben jár­va pe­dig ta­lán már a Szkadarszko Jezero, az­az a „Nagy tó” mint cél le­beg a sze­münk előtt. Iz­gal­mas uta­zás vár ránk. In­dul­junk már­is!

Szá­zad­for­dí­tó ma­gya­rok

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1999)

„Ön­arc­ké­pe­met rend­sze­rint ab­ból a tü­kör­ből be­tű­zöm ki, ame­lyet fe­le­ba­rá­ta­im ar­ca tart elém. (…) Az em­be­ri­ség, mint egy nagy tük­rös ga­lé­ria, így ta­nít meg ar­ra, mi­lyen ne le­gyek, te­hát köz­vet­ve ar­ra is, mi­lyen­nek kel­le­ne len­nem” — ír­ja egy he­lyütt a Kos­suth- és Baum­gar­ten-díjas író. A be­fe­je­zet­len mon­dat, a Fe­le­let, a G. A. úr X-ben cí­mű mun­kái mel­lett a leg­is­mer­tebb al­ko­tá­sa ta­lán a Kép­zelt ri­port egy ame­ri­kai pop­fesz­ti­vál­ról, amely­ből Pres­ser Gá­bor és Adamis An­na ké­szí­tett má­ig nép­sze­rű mu­si­calt. A Víg­szín­ház­ban a Mar­ton Lász­ló ren­dez­te da­rab több mint négy­száz elő­adást élt meg. Déry Ti­bor 1956-ban írt Sze­re­lem cí­mű no­vel­lá­ját Makk Kár­oly ren­de­ző tet­te hal­ha­tat­lan­ná 1970-ben, s a zse­ni­á­lis szí­né­szek: Dar­vas Li­li, Törőcsik Ma­ri, Dar­vas Iván.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1940)

A csa­tor­na „Ma­gyar szí­nész­óri­á­sok” so­ro­za­ta so­ka­kat hív film­tör­té­ne­ti nosz­tal­gia­uta­zás­ra. A II. vi­lág­há­bo­rú ide­jén ké­szült, Mar­tonffy Emil ren­dez­te al­ko­tás pre­mi­er­je 1940. no­vem­ber 21-én volt. A „Pe­pi­ta ka­bát” fő­hő­se Te­ri (Egry Má­ria), aki öz­vegy édes­any­já­tól ki­ké­ri ho­zo­má­nyát, és a fő­vá­ros­ba uta­zik, hogy ott bol­do­gul­jon. Ám a pan­zió, ame­lyet meg­ven­ni szán­dé­ko­zik, a csőd szé­lén áll, s a tu­laj min­dent el­kö­vet, hogy a vi­dé­ki le­ány­ra sóz­za… Akad azon­ban egy jó­aka­ró, de köz­ben lá­ba kel a ka­bát­nak, amely­be Te­ri a pénzt be­le­varr­ta… A fil­met nem csak a tör­té­net mi­att ér­de­mes meg­néz­ni, fel­buk­kan a vász­non a ked­ves em­lé­kű Kiss Ma­nyi és Latabár Kál­mán is.