Világunkat igyekszünk úgy berendezni magunk körül, hogy minél „sterilebb” legyen. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy egészségesebbek legyünk, életünk hosszúra nyúljon, a kellemetlen gondolatok elől pedig menekülünk – jobb esetben például munkába.
„Melyik gyermeknek ne lenne oka arra, hogy sírjon a szülei miatt?” Ez a Nietzschétől vett idézet olvasható Anselm Grün és Maria-M. Robben magyarul most megjelent könyvének elején. Már a lélektan tudományának kialakulásakor megfigyelték a szakemberek, hogy a gyermekkori tapasztalatok nagymértékben hatnak arra, miként alakul felnőtt életünk.
Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című művében írja: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.” Merész kijelentés. Vajon melyik mai nyugati műalkotás indítana bennünket arra, hogy belőle Isten létezésére következtessünk? Pilinszky írta a János-passióval kapcsolatban: „Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. …
Titokzatos dolgok a szimbólumok. Nemcsak arra képesek, hogy egy gondolatsort egyetlen képbe sűrítsenek, de abban is segítséget nyújtanak, hogy a gondolkodást továbblendítsék a puszta ábrázoláson, és képzettársításokat indítsanak el.
Hogyan lehet gyakorolni az apostoli hivatást? A missziónak milyen konkrét alakot kell öltenie, hogy hatékony legyen? Ezek a kérdések minden korban fontosak voltak, de a XIII. századi egyház számára különösen égetőnek bizonyultak.
Minden hívő emberben felmerül – talán nem is csak egyszer –, hogy hogyan egyeztethető össze Isten jósága és szeretete a szenvedéssel. Megoldhatatlannak tűnő problémával állunk szemben.
Pál apostol a Korintusiakhoz írt első levelében így kiált fel: „…mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.”
Örök emberi tulajdonság, amit az evangéliumok Szent Tamás és a feltámadt Krisztus találkozása kapcsán leírnak: annak hiszünk, amit látunk, amit a kezünkkel tapinthatunk.
