Baranyai Béla

Bár eredetileg a távközléshez köt a szakmám, mindig is szerettem volna egyszer teológiát tanulni. Végül erre is sor került, harmincévesen ültem be újra az iskolapadba. Az egyetem elvégzése után sok évig keresgéltem, míg végül sikerült olyan munkahelyet találnom, ahol ismereteimet kamatoztatni tudom. A hit kérdésein kívül érdekel a történelem – leginkább a közelmúlt – és a filmművészet. Mivel a család is fontos az életemben – nős vagyok, és három gyermekem van –, e témával is szívesen foglalkozom.

A ne­ve­lés a szív dol­ga

Szerző:

Szak­kö­zép­is­ko­lá­kat vett át a szalézi rend

A Don Bosco Szalézi Tár­sa­sá­ga fenn­tar­tá­sá­ba ke­rült au­gusz­tus vé­gén két bu­da­pes­ti kö­zép­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mény. Az in­for­ma­tika–művészeti irá­nyult­sá­gú Szám­alk-Szalézi Szak­kö­zép­is­ko­la és a fő­leg egész­ség­ügyi és szo­ci­á­lis kép­zé­se­ket nyúj­tó Meta-Don Bosco Szak­kö­zép­is­ko­la a tar­to­má­nyi ta­nács hoz­zá­já­ru­lá­sa után a rend­fő­nök és az egye­te­mes ta­nács jó­vá­ha­gyá­sá­val lett a sza­lé­ziaké. Koblencz At­ti­lát, a Don Bosco Szalézi Tár­sa­sá­ga pe­da­gó­gi­ai igaz­ga­tó­ját az in­téz­ke­dés hát­te­ré­ről kér­dez­tük.

– Ma­gyar­or­szá­gon évek óta sok szó esik ar­ról, hogy szín­vo­na­las és kor­sze­rű szak­kép­zést biz­to­sí­tó in­téz­mé­nyek­re van szük­ség ah­hoz, hogy meg­fe­le­lő­en kép­zett szak­em­be­rek ke­rül­je­nek a gaz­da­ság­ba. A szalézi rend szá­má­ra mi­ért fon­tos a szak­ok­ta­tás?

– Ha­zánk­ban, fő­leg Bu­da­pes­ten tör­té­nel­mi ha­gyo­mány, hogy a ka­to­li­kus egy­ház ke­zé­ben lé­vő köz­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek rend­kí­vül ma­gas szín­vo­na­lú gim­ná­zi­u­mi kép­zést nyúj­ta­nak. Don Bosco és a sza­lé­zi­ak min­dig nagy gon­dot for­dí­tot­tak ar­ra, hogy a ne­héz sor­sú fi­a­ta­lok meg­fe­le­lő szak­kép­zett­sé­get sze­rez­hes­se­nek, és tu­dá­suk­kal el tud­ja­nak he­lyez­ked­ni. A rend ki­fe­je­zett cél­ja, hogy az is­ko­la Don Bosco szán­dé­ka sze­rint „be­csü­le­tes pol­gá­ro­kat és jó ke­resz­té­nye­ket” ne­vel­jen, és se­gít­se a fi­a­ta­lok fel­nőt­té vá­lá­sát. A szalézi ok­ta­tá­si in­téz­mény a ma­ga sa­já­tos esz­kö­ze­i­vel és le­he­tő­sé­ge­i­vel igyek­szik hoz­zá­já­rul­ni a kul­tú­ra, a gaz­da­ság és a tár­sa­da­lom ke­resz­tény ér­té­kek sze­rin­ti át­for­má­lá­sá­hoz, így tu­laj­don­kép­pen egy­szer­re ne­vel és evan­ge­li­zál.

Egy mellőzött fogalomról

Szerző:

Könyvespolcra

Úgy tűnik, hogy a XX. század filozófiai irányzatai közül leginkább a fenomenológia volt az, mellyel a keresztény gondolkodók közösséget tudtak vállalni. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a fenomenológiát tanulmányozó filozófusok – mint Edith Stein is – könnyebben jutottak el a kereszténységig. Michel Henry francia filozófus és író Az élő test című könyvében is több kapcsolódási pontot említ e filozófiai irányzat és a kereszténység között. Henry gondolatmenete Galilei felfogásának kritikájából indul ki. A XVII. századi gondolkodó szerint a testek, melyeket meg tudunk pillantani és érinteni, nem valóságosak. Egyedül az alakok és formák megismerhetők.

Kié a bosszú?

Szerző:

A magyarországi mozinéző két olyan filmmel is találkozhatott mostanában, mely a bosszút állította középpontjába. Bár művészi megformálásukban alaposan különböznek, Nicolas Winding Refn és Niels Arden Oplev egyaránt úgy gondolta, hogy a nagyérdeműnek még nincs elege ebből a témából. A Csak Isten bocsáthat meg című alkotásban Julian (Ryan Gosling) azért kerül bajba, mert nem torolja meg bátyja halálát. A Bosszútól fűtve Magyarországról kivándorolt főhőse, Victor (Colin Farrell) viszont annak rendje és módja szerint mindenkivel végez, aki csak felelős a családtagjai haláláért.

Egy örök di­lem­ma nyo­má­ban

Szerző:

Könyvespolcra

„Ho­gyan tart­hat­nak ki a ke­resz­té­nyek Is­ten, va­gyis a sze­re­tet ha­tal­ma mel­lett, ha pon­to­san lát­ják az em­be­ri­ség mély­sé­ges szen­ve­dés­tör­té­ne­tét?” Ezt a kér­dést jár­ja kö­rül Johannes B. Brantschen do­mi­ni­ká­nus szer­ze­tes, te­o­ló­gus Mi­ért van szen­ve­dés? – A nagy kér­dés Is­ten­hez cí­mű köny­vé­ben.
Azt gon­do­lom, hogy nincs ke­resz­tény, aki a fen­ti kér­dést fel ne tet­te vol­na már. Ha más­kor nem, ta­lán ak­kor, ami­kor nagy tes­ti-lel­ki fáj­dal­mat élt át, vagy ha lát­ta va­la­ki­nek szen­ve­dés­től el­tor­zult ar­cát. A ku­ta­tó el­me több vá­las­­szal is ta­lál­koz­ha­tott már, ám ezek egyi­ke sem nyug­tat meg ben­nün­ket tel­je­sen.

Kár­te­vő­ből lett vé­dett

Szerző:

„Fel­ug­rik, és ro­han a töl­tés­hez. Fris­sen túrt ür­ge­lyu­kat fe­de­zett fel, de már­is ta­lál má­si­kat is, har­ma­di­kat is. Iz­ga­tot­tan ma­gya­ráz­za a kí­ván­csi­an mö­göt­te kö­ze­le­dő ba­rát­já­nak: – Az ür­ge a gát leg­ve­sze­del­me­sebb el­len­sé­ge! Át­lyug­gat­ja a föl­det, fel­la­zít­ja, az­tán ha jön a víz, me­he­tünk a temp­lom­ba imád­koz­ni. Sza­lad is a szerszámosbódéjához, vö­dör­rel, la­pát­tal tér visz­­sza. – Se­gít­he­tek? – kér­di a mi­nisz­ter, de már fog­ja is az egyik vöd­röt, meg­me­rí­ti a Du­ná­ban, lo­hol vis­­sza ve­le az egyik ür­ge­lyuk­hoz. És együtt ön­te­nek ür­gét. Dá­ni­el ön­ti a vi­zet a lyu­kak­ba, Pe­li­kán áll őrt la­pát­tal.”

Semmi sem ér többet egyetlen napnál

Szerző:

Mind formai, mind tartalmi szempontból újat hozott a magyar filmművészetben Jeles András első filmje, A kis Valentino. Amatőr szereplőkkel készítette, ezzel is hangsúlyozva, hogy mindaz, amit látunk, nem a képzelet műve. Hőse – helyesebben antihőse – Sz. László, fiatal segédmunkás. Az ő egy napját követi nyomon a kamera.

Na­rancs­vö­rös köd

Szerző:

A transz­cen­den­cia igen rit­kán van je­len a mai fil­mek­ben. S ha igen, csak el­rejt­ve, ne­hogy a né­ző túl di­rekt uta­lá­sok­ra lel­hes­sen. Ez­zel együtt a spi­ri­tu­á­lis, eset­leg val­lá­si szim­bó­lu­mok ki­ke­rül­he­tet­le­nek ma­rad­tak azon ren­de­zők ese­té­ben, akik a pusz­ta szó­ra­koz­ta­tás­nál töb­bet is sze­ret­né­nek. Ugyan­ak­kor az sem rit­ka, hogy az al­le­gó­ri­ák oly mér­ték­ben le­csu­pa­szít­va ke­rül­nek a film­vá­szon­ra, hogy leg­alább­is sú­rol­ják az ön­cé­lú­ság ha­tá­rát.

A mi éle­tünk

Szerző:

A ke­let-eu­ró­pai tár­sa­dal­mak mind­má­ig küz­de­nek az­zal, hogy szem­be­néz­ze­nek a szo­ci­a­liz­mus­nak ne­ve­zett dik­ta­tú­rák örök­sé­gé­vel. Eb­bõl a szem­pont­ból a mai Né­met­or­szág kü­lön­le­ges hely­zet­ben van. Egy­részt azért, mert az NDK – mi­vel tőszom­széd­sá­gá­ban lé­te­zett egy má­sik, „im­pe­ri­a­lis­ta” né­met ál­lam is – még a szov­jet blokk or­szá­gai kö­zül is ki­emel­ke­dett pa­ra­no­i­ás fé­le­lem ve­zé­rel­te rend­sze­ré­vel. Más­részt, mert a ber­li­ni fal le­om­lá­sa után csak az or­szág egyik fe­lé­nek lel­ki­is­me­ret­ét nyom­ta a kom­mu­nis­ta múlt. Florian Henc­kel von Donnersmarck A má­sok éle­te cí­mű – mél­tán si­ke­res – film­jén érez­ni is le­het ez utób­bi ket­tõs­ség ha­tá­sát, hi­szen egy ér­de­kes, a Nyu­gat szá­má­ra emészt­he­tõ, még­sem élet­sza­gú tör­té­ne­tet vitt film­re a ren­de­zõ. Ha mel­lé­tes­­szük Christian Petzold Bar­ba­ra cí­mű al­ko­tá­sát, a ha­son­ló­sá­gok mel­lett ész­re­ve­he­tünk olyan kü­lönb­sé­ge­ket, me­lyek­bõl ki­tű­nik: Petzold job­ban tud­ta áb­rá­zol­ni az egy­ko­ri NDK ful­lasz­tó lég­kör­ét és a hét­köz­na­pi em­ber helyt­ál­lá­sá­nak prob­lé­má­ját.