Valamikor régen a képregény szórakoztató műfaj volt. Népszerűségét egyszerűségének és a könnyen értelmezhető történetnek köszönhette. A karakterek sem voltak túlbonyolítva, általában elsőre tudhatta mindenki, hogy egy-egy szereplő melyik oldalon áll. A rajzok által megteremtett képi világ a filmgyártás fellendülésével természetes módon került a mozivászonra, megtartva a képregény eredeti célját: elvarázsolni a publikumot. Az idő múlásával a filmadaptációk egyre komolyabbá váltak. Ezen az úton az egyik legnagyobb lépést Christopher Nolan Batman-trilógiája tette meg. S bár A sötét lovag filmek komorabbak lettek a megszokottnál, a képregény lényegi elemeit megtartották. Todd Phillips filmje azonban szinte minden szempontból szakít a gyökereivel.
A Joker az eredettörténetek közé tartozik, hiszen Batman ősi ellenfelének fölemelkedését – helyesebben alászállását – meséli el. Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) bohócként dolgozik. Munkája ebben az esetben igen távol áll a színvonalas nevettetéstől, sokkal inkább szánalmas bohóckodást jelent. Arthur nem találja a helyét a világban, lépten-nyomon megalázzák, ráadásul úgy tűnik, az észosztásnál csak egy kis csupor volt nála. („Az elmebetegekkel az a baj, hogy folyamatosan úgy kell tenniük, mintha nem lennének azok” – írja a naplójába.) A legfőbb problémája mégsem ez, hanem a kényszeres nevetése: ha valami trauma éri, rátör a görcsös nevethetnék, ami sehogy sem akar abbamaradni. Élete akkor jut el a mélypontra, amikor kirúgják az állásából, és felszámolják azt a szociális gondozói hálózatot, ahonnan a gyógyszereit kapta.
A film képi világa a 60-as, 70-es éveket idézi. Az alkotók tudatosan repítenek vissza bennünket ebbe az időszakba, hiszen a miliő remekül ráerősít a történetre. Ami egyébként a legkevésbé sem hasonlít a képregény-adaptációk szerkezetére. Akciójelenetek csak elvétve fordulnak elő – igaz, ezek igencsak brutálisak –, így sokkal több idő jut Arthur lelkivilágának és metamorfózisának bemutatására. A film lépésről lépésre halad előre, ám ez a lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt, a vége felé úgy érzi a néző, hogy pattanásig feszültek az idegei.
Jokert már több filmben láthattuk, így azt is tudjuk, hogy mi tette őt olyanná, mint egy bohóc. A legismertebb verzió szerint beleesett egy tartály vegyi anyagba, amely azon túl, hogy kifehérítette a bőrét és zölddé változtatta a haját, olyan mosolyt forrasztott az arcára, amit tényleg soha nem lehet letörölni. A szörnybohócot eljátszotta már Jack Nicholson, Heath Ledger és Jared Leto is, ám Phoenix mindegyiküket felülmúlta. Ő egészen lenyűgöző alakítást nyújt, ami azért is érdekes, mert az imént említett kiváló színészekről tudjuk, hogy az átlagosnál jobban elmerültek e szerep mélységeiben. Phoenixnek annyival volt náluk nehezebb dolga, hogy nem egy velejéig gonosz embert kellett eljátszania, hanem egy szerencsétlent, aki – maga sem tudja, hogy miként – egyszer csak a pokol mélységes mély bugyrában találja magát. Az más kérdés, hogy a végén már egészen jól érzi ott magát.
Arthur meg van győződve arról, hogy nagyszerű komikus. Nem veszi észre, hogy az emberek nem a viccein nevetnek, hanem rajta. Csak akkor kezd derengeni neki valami, amikor Murray Franklin (Robert De Niro) meghívja őt élő show-műsorába, csupán azért, hogy kigúnyolja. Az anyjánál lakó Arthur ugyanakkor rettenetesen magányos. Bár nagyon szeretné becserkészni a szomszédnőjét (Zazie Beetz), igen bizonytalan, hogy sikerül-e, mivel a valóság és a képzelet ebben az esetben is összekeveredik benne. „Csak én érzem úgy, vagy tényleg mindenki megőrült?” – kérdezi egy szociális munkástól, nem alaptalanul. Gotham, a modern nagyváros fuldoklik a szemétben, nem tudnak mit kezdeni a patkányokkal, és a társadalom is széthullóban van. A polgármesteri posztra pályázó Thomas Wayne (Brett Cullen) fellépése pedig csak olaj a tűzre. Bruce Wayne, a későbbi Batman apja ugyanis a szegényebbeket szánalmas bohócoknak nevezi. Arthur kaotikus belső világa egy darabig párhuzamosan fut a maga körül tapasztalt zűrzavarral. Egy ponton azonban a kettő metszi egymást – és akkor elszabadul az anarchia és a káosz.
A Joker mindemellett fölvet egy érdekes kérdést: Vajon miért van az, hogy a rossz érdekesebb a jónál? Pontosabban: Miért a gonosz megformálását tartják a színészek az igazi kihívásnak? Egyes vélemények szerint Heath Ledger oly mértékben belemerült Joker lelkivilágába, hogy igazából soha nem tudott kivergődni onnan. Jared Leto a való életben is gonoszkodni kezdett, csupán azért, mert úgy érezte, a hiteles alakításhoz ez is hozzátartozik. Joaquin Phoenix nem csak az arcának rezdüléseivel, aprólékosan megformált mimikájával, hanem testének minden mozdulatával játszik. Így alakul át a szemünk láttára a nevetséges és nyomorult Arthur gátlások nélküli Jokerré; így lesz fokozatosan egy szánalomra méltó, komoly lelki problémákkal küzdő emberből számító, pszichopata őrült. Úgy tűnik, nem csak a színészek tudják sokkal jobban, hogy miként lesz valaki gonosszá. A nézőket is inkább ez érdekli, nem pedig az, hogy mi tesz bennünket jobb emberré. Pedig ez az átváltozás legalább annyira izgalmas feladat.
