Szokásos sétáim egyikén szembesültem hegynek tartó úton a termetes jegenyével, még nyári színben ragyogott az aranytónusú naplementében. Boldog időkre gondoltam, amikor „ciprusfenyő sarjad a csipkebokor helyett”, s tán Hermon hegyét sem hagytam ki, amelynek ciprusa a bölcsességre utal. (Annyira hiányzik a puszta-élet minden szögletéből.) Egyesek föltételezik: Noé bárkája ciprusból épült. (A gopher szó így fordítható.)
Tél múltán a jegenye magányos-szürkeségben álldogál. Várakozik. Sétám előtt a legszebb Stabat Matert hallgattam, Dvořák zenén túlhatoló gyönyörűségét, fájdalomban könyörgését. Az ötödik strófát többször: „Eja, Mater, fons amoris / me sentire vim doloris – Kútja égi szeretetnek, / engedd éreznem sebednek / mérgét: hadd sírjak veled!” Az első sor szó szerinti jelentése ragad meg igazán: „Az ő anyja szeretet forrása.” A ciprus erre az anyára is utal; a nemes fa éke volt a salamoni templom belső díszeinek; e szent hely a szövetség ládáját őrizte, Mária pedig a „beteljesült szövetséget”, Krisztust hordozta. Mily fájdalommal láthatta meghalni élet-kincsét a Kálvária fáján…
Elveszett remény lehetett volna kelet ciprusa a szenvedés fájánál, de a gondviselés halhatatlan zöldje lett, az „él az én Uram” megbizonyosodása.
Csönd-köveken járva az idő-emlékezés oda vezet, ahol korábban, az Adria mentén egy olasz kisváros kertek ölén – szépség és holdfény övezetében –: Recanati (közel Loretóhoz), ahová költő életműve hívott: Giacomo Leopardié. A romantika legpesszimistább, mégis legátszellemültebb zsenije. Szülőházában házi oltár – ezüstfeszülettel, s a már gyermekként poéta Giacomo kézirataival, s a csillagászat története, melyet tizenöt évesen írt. Magáról ezt: „Egy torzó, mely érez és szenved.” Görög, latin klasszikusokat fordít, ír rengeteget; jezsuita páter a nevelője, gróf apjának tizenkét ezer kötetes könyvtára a cellája. „Kétségbeesett erőfeszítéssel csak tanultam és tanultam” – panaszkodott. Anyja szigorúsága – egy vallásos őrgrófnőé – alighanem féltésből fakadt: Giacomo kiskorától súlyosan beteg volt. Harminckilenc évesen távozott Nápolyban, barátjánál a „görög toronyban” – közel a Vezúvhoz. A szenvedés tette egészen magányossá, borúlátása egyértelmű, de e kegyetlen sivatag-élet mégis elvezeti a végtelen-látáshoz.
A kora reggel és a napszállat fényeit egyként láttam, s a Leopardi leszármazott Anna grófnőt hallgattam, a költő utolsó levelének sorait idézte. Halála előtt két héttel írta szeretettel, fájdalommal: „Mindennapos és gyógyíthatatlan testi szenvedéseim idővel már elérték azt a fokot, hogy tovább már nem nőhetnek, remélem, le is győzik végre ezt a kis csekély ellenállást, melyet haldokló testem még kifejt, s kivisznek a végső nyugalom helyére, melyért naponta forrón könyörgök, s nem heroizmusból, hanem a fájdalom miatt, melyeket szenvedek. Köszönöm, Magának, Édesapám, és a Mamának a tíz escudót, amit küldtek, csókolom a kezüket, ölelem testvéreimet, s kérem mindnyájukat, kérjék Istent, hogy kegyes és gyors halál vessen véget testi kínjaimnak, melyek másként nem gyógyíthatók.”
Úgy véli az irodalom, hogy Leopardi elvesztette a hitét. Ő, a nagy latinok fordítója, a különleges művész mégis a már modernek istenkereső hangján is tudott szólni. Nem hiába tartják legismertebb versének A végtelenség (L’Infinito) címűt:
Szívemhez nőtt e kicsi domb magánya
s a vadon sövény függönye előttem
körös-körül a messzi szemhatáron.
Itt ülök és merengésembe kondul
határtalan terek emberfölötti
csöndje a távolból, s képzeletem
mély-mély nyugalomra eszmél. Még a szív is
beleborzong. S ahogy hallom az ágak
között zörgő szelet, ehhez a hanghoz
hasonlítom most a csönd végtelenjét,
s elém tárul az örökkévalóság,
a sok halott kor, s aztán ez a mái
és olyan lármás. De a mérhetetlen
elnyeli a gondolatom egészen,
s a hajótörés e tengerben édes.
Sík Sándor mély sora illik ide: „A parttalanban elmerülni.”
Az idézett levél a végtelenség szeretetében fogalmazódhatott, békességes elfogadásával az annyi kínnak, amely felejthetetlen nagy művet „kényszerített” ki a költőből.
Azt is mondják, hogy a ciprus az erő és a szépség szimbóluma. A törékeny, púpos Leopardi szobra Recanati terén hűen gyermek-alak, akinek „gyenge sarka egy sebet sem vág a Föld húsába” – emlékezik rá Babits Mihály. A tiszta szellem ragyog arcáról, mely múló szavakkal ki nem fejezhető.
A szenvedés titka ekként is felfogható.
