A gyerekek felnőttek, már a legkisebb is húszéves. Amikor ő született, Pécsre hívtak, de akkor még nem volt elég erős bennem az elszánás a főhivatású tanári pályához, s ezt az akkori Janus Pannonius egyetemen megérezhették. Végül más töltötte be ezt az állást. Nyolc évvel később kerültem ismét igazán tanításközelbe, amikor meghívtak tanítani Sárospatakra, a Crescendo Nyári Akadémiára. Ott – részben angol nyelven – rajzot, festést oktattam, kreatív kurzusokat vezettem. Részt vettem a tábor szellemiségét, lelkiségét meghatározó gyakorlatokon is. Händel korának képzőművészetéről tartottam előadást, amely kapcsolódott az akkori zenei főtémához. A muzsikus résztvevők Händel Messiás című oratóriumát tanulták meg, és adták elő a tábor végén, a református templomban, Christoph Adt müncheni karnagy vezetésével.
1994 táján kezdtem el komolyabban foglalkozni a tanítás gondolatával. Ennek tagadhatatlanul egzisztenciális okai is voltak. A válság minket, képművészeket is elért. Győrben, a Táncművészeti és Képzőművészeti Szakközépiskolában két hónapig helyettesítettem Kopasz Tamás kollégámat. Jólesett a tanítás, és az se vette el tőle a kedvemet, hogy elég korán kellett keljek ahhoz, hogy hetente kétszer reggel nyolcra ott lehessek az órakezdésnél.
A főiskolai szintű képzés felé egy görögországi tárlaton keresztül nyílt meg az út számomra. Az Athéni Városi Múzeumban volt gyűjteményes kiállításom. A megnyitóra kiutazott a MOMA (akkor még Iparművészeti Egyetem) textil szakának vezetője, Pauli Anna. Ő volt az első, aki komolyan biztatott, hogy szerezzem meg a doktori fokozatot. Végül a Budapesti Kommunikációs Főiskolán kaptam főiskolai docensi állást. A DLA-fokozatot a Képzőművészeti Egyetemen nyertem el 2012-ben.
– Ha számvetést, művészi „könyvelést” végez, hová lendül a mutató, mit nyert és/vagy mit veszített ezzel a korábbitól gyökeresen különböző, teljesen új életformával?
– Nem esett nehezemre például ornamentikatörténetet tanítani, hiszen pár évvel korábban egy konferencián a kortárs művészet és zene ornamentális vonatkozásairól tartottam előadást, amely nyomtatásban is megjelent. A tanítással kiegészült életforma megnyugtat, hasznosnak érzem magam ebben a szerepben. S a tanítás mellett marad idő az alkotásra is. Ezt egyébként el is várják főiskolánkon tőlünk, művésztanároktól. A mi publikációink a kiállításaink. Ettől függetlenül írok „valódi”, szöveges publikációkat is, de nyilván nem olyan rendszerességgel, mint egy bölcsészdoktor. Ha valaki veszi a fáradságot, és megnézi a kiállítási listámat, nem érez törést, megtorpanást a korábbiakhoz képest.
– Ifjúkora óta a műalkotássá lényegített hangszerelemek mestere. Ez nagyon munka- és fantáziaigényes feladat, hiszen többek között újabb és újabb roncszongorákat kell szereznie, amelyekből festmény vagy éppen kisplasztika születik, méghozzá nem egy sémára, hanem nagyon változatos megjelenési formákban. Épp úgy, ahogyan az utóbbi tizenöttizennyolc évben készült könyvszobraihoz különleges, régi könyvkötői remekeket derít fel, a márványozottól a szecessziósig… A verseskötetcímlaptól a korálkönyvfedélig… Van-e a tanítás mellett ereje-ideje ezekre a nyersanyagvadászatokra? S főként a műveit jellemző, finoman megmunkált „vizuális költészetre”?
– Az évek során összegyűlt annyi alapanyag, roncszongora, borító nélküli könyv vagy könyv nélküli borító, hogy van miből dolgozzak. És persze bármikor rajzolhatok üres papírra, festhetek fehér vászonra. Sokaknak megnyugvást jelent, ha a családjukban nemzedékeket kiszolgált, de hangszerként már használhatatlanná és felújíthatatlanná vált zongorájukat nem kell kidobniuk az utcára. Jó érzés számukra, hogy létezik egy „zongoramániás” művész, aki szobraiban tovább élteti őket. Az instrumentum így nem válik lommá, hanem művé lényegülhet át. Ami pedig a könyvborító-históriát illeti: Szabó Zoltán presbiter unokatestvérem nekem adta szülei könyvhagyatékát, miután a család és az antikváriusok már kiválogatták a nekik fontos vagy az értékesíthető darabokat. Nekem a maradék is kincsesbánya volt, tele időutazásokat lehetővé tevő, moaré borítójú jegyzetlapokkal, irkafüzetekkel, egy valamikori családi könyvtár törmelékével. Imakönyvet, Bibliát eleve nem bántok, de például dédnagyanyám, néhai Nagy Zsigmondné zsoltároskönyvéből készült egy könyvtárgy. Nagyítólencse került a kis fekete könyv közepére, a gyengülő látásra, a távlatokra, az egykori tulajdonos megtett életútjának fizikai és lelki messzeségeire utalva. Vannak, akiket bántanak ezek az átalakítások, és vannak, akik meglátják bennük a tárgyi költészetté válás esélyét. Így vagyok a kottaborítókkal is. Egy részüket, a kultúrtörténetileg, grafikailag becsesnek vélt (például szecessziós) darabokat elteszem, s talán gyűjtemény lesz belőlük. A többiből könyvszobrok lesznek. Ezek legtöbbször szintén hagyatékok mélyrétegeiből kerülnek hozzám, Bősze Ádám zenetörténész, antikvárius jóvoltából. A kottafüzet, kottakönyv borítójának síkjába kerülnek a zongorabillentyűk. Így művészetem e két sajátos területe találkozhat, kiegészítheti, fel is erősítheti egymást. Igazodom a kotta grafikájához, a zenemű jellegéhez és mindahhoz, ami, mint egy kollázs egyik eleme, valahogyan hatni és üzenni képes.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: a nyersanyagvadászat izgalmas feladat. Vacsoravendégek mellől, öltönybe öltözötten is felpattantam már egy telefonhívásra, amelyben értesítettek egy hangszerészműhely lomtalanításáról. Kazalban álltak a billentyűk a Kresz Géza utcában. Öt zongorafedelet találtam egy este. De valójában sokkal többet: öt üzenet esélyét, öt képkezdeményt.
– Miként van jelen a szakralitás a műveiben és tanári munkájában?
– 1978 körül festettem egy képet, amelynek az volt a címe, hogy Szívvörös születés. Farmernadrágos, kockás inges fiatalember-önmagamat csecsemőként összekucorodva, szívrostok közé szorulva festettem meg. Akkor egyáltalán nem gondoltam ennek a képnek a szakrális tartalmára. A Bartók Béla úton, a Bartók 32 Galériában volt kiállítva ez a kép, amikor a közeli kelenföldi református templomban gyógypedagógus feleségemmel összeházasodtunk. Gyerekkorom gyülekezetének vezető lelkésze, Hajdú Péter elment erre a kiállításra, és többet látott meg a képben, mint én, aki megfestettem. Az esküvői prédikációnkban beszélt az óemberről, az új emberről, a felnőtt ember lelki újjászületéséről, megtisztulásáról. Szerinte az én gyülekezeti élményeim nélkül ez a kép nem születhetett volna meg. Akkoriban évekig nem jártam templomba, a visszatérés nagyon megrendített.
Évekkel később, 1985 körül a Vác melletti Kosd község barokk templomának mennyezetére kellett Utolsó vacsorát és Árpád-házi Szent Erzsébet életéből vett jeleneteket terveznem. Jó volt a nagy elődök után a magam módján megjeleníteni ezeket a témákat. Az utolsó vacsora rajzkartonja végül a kispesti jezsuita kollégiumba, Kiss Ulrich atyáékhoz került, stílusosan egy régi zongoráért cserébe.
Közvetlenül a tanári munkámban legfeljebb csak a vallások, a vallásosság iránti tapintat formájában van jelen mindaz, amit a hitről, vallásgyakorlásról gondolok. De ugyanilyen tapintat kell hogy vezéreljen azok iránt is, akiknek nem adatott meg a hitélmény, a gyülekezethez való tartozás, a zsoltárok együtt éneklésének az élménye, akik másként, más ethosz alapján élik az életüket. Akik – Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan – a véget végnek látják, és csak egy-egy pillanatra szemlélik másként az elmúlást, mint az egyszeri és megismételhetetlen élet teljes elvesztését. A biológiai élet körforgásának részeként szemlélik az emberi létet, vagy más hitek, megfontolások szerint gondolkoznak. Sokan a művészettől kapják meg a katarzist, a szakrális élményt, anélkül, hogy vallásgyakorlók lennének.
December 3-án nyílik a Vigadóban az első világháború emlékére rendezett képzőművészeti kiállítás, amelyen két installációval – szobrokból, tárgyakból összeállított kompozícióval – szerepelek. Jövőre a II. kerületi Vízivárosi Galériában, Pesterzsébeten, a Gaál Imre Galériában és a svájci óra fővárosában, Schaffhausenben lesz kiscsoportos vagy egyéni kiállításom. Januárban az MMA akadémiai székfoglalómat tartom meg a Vigadóban.
Barabás Márton 1952-ben született Budapesten. 1977-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán festő szakon. 1990-ben Munkácsy-díjat kapott. 2009 óta tanít főiskolai docensként. 2012-ben a Képzőművészeti Egyetemen művészdoktori (DLA) fokozatot szerzett. A Budapesti Kommunikációs Főiskola Alkalmazott Művészeti Intézetében a képi ábrázolás szakon művészeti anatómiát, ornamentikatörténetet és rajzfestést tanít.
