Az emberi igazságszolgáltatás a politikai közösségben az izraelita törvényhozás szerint történt. A száműzetés előtti próféták erőteljesen kárhoztatják a bírák igazságtalanságát, a királyok kapzsiságát, a szegények elnyomását. Az özvegy, miként az árva és az idegen, a Törvény és Isten különleges oltalma alatt áll. Jaj azoknak, akik visszaélnek gyengeségükkel!
Jézus igehirdetésében hangsúlyozza ugyan a társadalmi igazságosságot, és kilátásba helyezi a szigorú ítéletet a szegények elnyomóinak, mégis túllép a jogi kereten, a Törvény követelményein, a parancsolatokon, és új értelemmel gazdagítja az igazságosság szókincsét, amely lelki jelentést kap; szinonimák: a szegény, az alázatos, a bűnös. Jézus a megigazult bűnöst állítja szembe az öntelt, gőgös farizeussal. A megigazulás: az alázatos bűnbánóknak adott bűnbocsánat.
Manapság, a globalizálódó világ válsága közepette, amikor az „átkozott aranyéhség” (auri sacra fames, Aeneis, 3, 56) kényszere alatt nyög az emberiség, amikor a pénz és a hatalom utáni hajsza mozgatja a kizsákmányoló világbankokat és szövetségeseiket, miközben milliók éheznek és nyomorognak, pusztában kiáltó szóként hangzik Jézus tanítása. XVI. Benedek harmadik enciklikájában az egyház társadalmi tanítását a mai világra alkalmazva hangsúlyozta (Szeretet az igazságban, 67): „A világméretű kölcsönös függőség feltartóztathatatlan növekedésével szembekerülve az ugyancsak világméretű recesszió jelenlétét is erősen érzékeljük, valamint mind az Egyesült Nemzetek Szervezete, mind pedig a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer reformjának sürgető szükségességét is. (…) Sürgetően szükséges, hogy létezzen olyan valódi politikai világtekintély, amelyről már elődöm, boldog emlékezetű XXIII. János beszélt.” (Utalás a Pacem in terris kezdetű enciklikára.) Sajnos az elmúlt fél évszázad alatt szinte semmi sem történt ebben az irányban, a világhelyzet csak súlyosbodott. A baj gyökere az Isten nélküli humanizmus, amely embertelenné válik, hangoztatja a pápa körlevele végén (78). „Csak az Abszolútum felé nyitott humanizmus vezethet minket a társadalmi és polgári életformák támogatásában és megvalósításában a struktúrák, az intézmények, a kultúra és az ethosz területén. (…) Isten szeretete arra hív minket, hogy mindennel szakítsunk, ami korlátozott és nem végleges; bátorít bennünket, hogy dolgozzunk tovább mindenki javának kereséséért. (…) Isten adja nekünk az erőt a küzdelemhez és a közjó szeretetéből viselt szenvedéshez, mert számunkra ő a Minden, a mi legnagyobb reménységünk.”
