Átkacsintani a lövészárkok fölött
Fotó: Elmer István

Kedves atya, térjünk vissza kissé az időben. Hogyan formálódott papi-szerzetesi hivatása?
– A papi hivatás gondolata az általános iskola után, viharos kamaszkorom idején kezdett határozottabban foglalkoztatni. Akkor fordultam Isten felé, amikor a gyerekek el szokták hanyagolni a vallásukat. Nem voltam piarista diák, nem lebegtek szemem előtt papi-szerzetesi példák, de szerettem olvasgatni a Bibliát, A szentek életét, a lelkiségi könyveket. Tizenévesen már voltak kedvenc szentjeim: Assisi Szent Ferenc, Goretti Mária, Vianney Szent János. Két hivatás vonzott: a papság és a tanárság. Érdekelni kezdett a szerzetesség. Kezembe akadt Puskely Mária Szerzetesek című könyve. Lapozgatás közben jöttem rá arra, hogy a papság és a tanárság, ami addig vagy-vagy-ként jelent meg előttem, össze is kapcsolható. Beleakadt szemem a piarista rendbe. Más tanító szerzetesek is vannak, de a piaristák – karizmájukat tekintve – tudatosan ezzel a céllal jöttek létre. Negyedik fogadalmuk az ifjúsággal való különleges törődésre szólít.
Tizenöt-tizenhat éves koromban, az 1990-es évek elején meglátogattam néhány szerzetesrendet. A piaristák – az addigi kettő mellett – új iskolákat nyitottak. Az egyik évjáratban tizenkét novícius volt. Jelenits István tartományfőnök erre alapozva azt mondta: „Legyünk bátrak, vegyük vissza volt iskoláink egy részét.”
Jelenits István és a növendékek nevelője, Kállay Emil vett a szárnyai alá. Azt mondták: ha érdekel, nézzem meg, hogyan tanítanak. Izgalmas volt, amikor láttam, a reverendás pap az evolúciót tanítja biológiaórán, s krétaporos szerzetesi öltözékükben jönnek-mennek a tanárok. A természetes és a természetfölötti állandó kölcsönhatásában éltek. Több hétvégét a kalazantinerekkel, a piarista kispapokkal tölthettem. Jó kapcsolatok, barátságok alakultak ki.

Ennek ellenére érettségi után az egri Esterházy Károly Főiskola magyar–történelem szakát választotta.
– Még nem született meg bennem a végleges döntés. Plébánosom, Hegedűs Ferenc példája egy másik utat mutatott nekem: az egyházmegyés pap életét. Ugyanakkor egyre inkább vonzott az irodalom, ez jelentette tanulmányaim igazi „szívét”. A nyelvészetet és a történelmet vagy az angolt az irodalom „segédtudományainak” tekintettem. Azt figyeltem, ezek a tantárgyak hogyan hasznosíthatók költői érdeklődésemben. Az irodalomtanszék oktatói és hallgatói közül többekkel (főként Lisztóczky Lászlóval és Ködöböcz Gáborral) ma is baráti kapcsolatot ápolok.

Viszonylag későn, harmincéves korában jelentkezett a piarista rendbe, Kállay Emil, majd Urbán József tartományfőnöksége idején.
– A korai érdeklődés után a szerzetesi gondolatot lezártam magamban, elindultam a tanárság felé. A piaristákkal volt egy „kalandom”, gondoltam. A főiskolai tanulmányok idején és a gyöngyöspatai évek alatt azonban a félbeszakítottság érzése kísért. Valami nem fejeződött be a piaristákkal. Szerzetes pap tanári hivatásomban a papság és a tanárság együttes jelenléte, Isten és a gyerekek szolgálata indított el.
2003-ban lettem jelölt, posztuláns Vácott. Itt töltöttem novíciusi évemet is. Teológiai tanulmányaimat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán végeztem,  közben az utolsó évben – magyar szakomat hasznosítva – már tanítottam váci iskolánkban. Négy évig a kecskeméti piaristáknál tanárkodtam, megjártam a gödi szakképző iskolánkat, harmadik éve kerültem vissza Vácra. 2011 augusztusában szenteltek pappá, előtte tettem örökfogadalmamat.

A szerzetes, a pap és a tanár – ez az a hármas, amelyre a hosszú készülődés után rátalált?
– Néhányan még hozzá szokták tenni: és az író, a költő… Egyfajta feszültséggel jár ez: hogyan élnek ezek egymás mellett, mennyire harmonizálnak? Valóban előfordul, hogy olykor nem tudom szálaira bontani őket, hiszen az nem lehet – így szoktam mosolyogva mondani a gyerekeknek –, hogy egy félszáraz leíró nyelvtanórán, amikor meg kell követelnem a tudást, nagyon szerzetes, nagyon atya legyek. Ugyanakkor lelkipásztorként is jelen vagyok a gyerekek között. Rendszeresen misézem templomunkban, hívnak a váci ferencesekhez és a környék más templomaiba, időnként kisegítek szülőfalumban és környékén, keresztelek, esketek. A gyerekeknek diákmisét mutatok be, lelkigyakorlatokat tartok nekik, gyóntatom őket.

A tanár gyóntatója a diáknak, aki azután ott ül vele szemben a tanórán.
– Megvan ennek a különös feszültsége. Az a tapasztalatom, hogy azok a diákok, akik elsősorban a tanárt látják bennem, kevésbé járnak hozzám gyónni, lelki beszélgetésre. A kamaszlélekben nem olyan könnyű szétválasztani a gyóntatópapot és a tanárt. Éppen most kapott egy rosszabb jegyet, s utána legmélyebb lelki dolgairól beszéljen ennek a papnak vagy a tanárnak? Ez a pap tanárság keresztje.

Költő és esszéista. Pap költő, katolikus költészet – zavarban vagyok ezekkel a fogalmakkal. Mennyiben érvényes megállapítások?
– Ha valaki római katolikus vallású, ráadásul pap, hajlamosak besorolni a katolikus költők sorába. Pilinszky többféle választ adott erre a kérdésre: Egy alkalommal azt mondta: „Költő vagyok és katolikus.” Máskor úgy nyilatkozott, egyetlen katolikus költőt ismer, Assisi Szent Ferencet.
Verseimből hiányzik a paposság, a predikatív hang, a szónokias jelleg. Nem úgy tekintek a költészetre, mint valamiképpen a prédikáció folytatására.
Ha valaki a hagyományos katolikus költészet elemeit keresi köteteimben, nemigen találja meg. A versek inkább a gyónáshoz hasonlítanak. Önvallomás, kitárulkozás, a sebezhetőség megmutatása, együtt gyötrődés az embertársakkal…

Az úgynevezett pap költőknél érezni, hogy van egy pont, ahonnan nem mer – nem tud? – továbbmenni, s következik a lezárás. Az igazi művészet – témájától függetlenül – szakrális művészet, a mindenségre irányul, de mindazon kínlódáson, fájdalmon, szépségen – imént említett fogalmával, a gyónás mélységén – keresztül, amely az emberélet sajátja.
– Egyes pap költőket bizonyos sematizmus, túlzott dogmatizmus jellemzett, nem mertek „kikacsintani”. Néhány éve egy interjúban arról faggattak, hogyan lehet, hogy egy pap költő szerelmes verseket is ír? Elmondtam, ez is természetes emberi érzés, magam is tapasztaltam már.
Mécs László, Puszta Sándor, Sík Sándor, Harsányi Lajos és sorolhatnám a nagy magyar pap költőket – azokat a verseiket szeretem igazán, amelyek kevésbé predikatívak. Ilyen például Puszta Sándornak a Cinkenyom című verse, Mécs Lászlótól A királyfi három bánata vagy a Vadócba rózsát oltok; amely művekre nem „telepedik rá” annyira, hogy egy pap írta.

A költészethez sajátos lelkiállapot, hangulati atmoszféra szükséges. A pap, a szerzetes, akinek megvan a maga szigorú napirendje, s mellette ott a tanári elfoglaltság, hogyan tudja beleélni magát a költészeti miliőbe?
– Kissé tréfásan úgy szoktam fogalmazni: diákok közt hallgatnak a múzsák. A nyári szünet viszonylag hosszabb, parttalannak mondható időszak, de akkor meg a hőség… zárva vannak a könyvtárak… Látszólag nagyobb a szabadság, mégsem ad annyi impulzust.

A nyár valóban nem tekinthető alkotói, termékeny időnek…
– Azért ilyenkor is igyekszem írni, jobbára az esszéken dolgozom. Hogy mikor születik a vers? Folyamatosan, olyan ez, mint egy állandóan nyitva tartó üzlet… Kinézek az ablakon, megfogalmazódik bennem a kép: lóg az eső lába. Ez közhely. Továbbhajlítom: lóg az eső puha lába unottan – ez már daktilikus verssor. S elindul a gondolatfolyam. Egyszer Várady Szabolcs a szememre vetette, hogy túlságosan időmértékesek a verseim, az időmérték irányítja a gondolatot. Ez nem igaz, a gondolat bennem sokszor már időmértékes formában születik meg, tehát nem „gyártom” a verset valamiféle kotta szerint.
Tóth Krisztina költő mondta Kortársalgó című interjúkötetemben, hogy a versindító sor gyakran nála is olyan, mint a Kőleves című mesében a kő: a végén már nincs is szükség rá. Sokszor én is úgy vagyok, hogy az ihlet általi gondolat, mondat, szövegtöredék a végén kikerül a versből. Arra volt jó, hogy elindítson egy folyamot.

Az irodalomban tragikus szakadék tátong az úgynevezett szekértáborok között. Lehet-e hidat verni e szörnyű szakadék fölött?
– Kortársalgó című interjúkötetemben huszonhat magyar költő szerepel. Ízlésem szerint válogattam össze a megszólalókat, és nem szekértáborok szerint: a hagyományos, tradicionális költészet követői mellett – Czigány György, Tarbay Ede, Serfőző Simon – feltűnik a hangköltő Szkárosi Endre, és a másik, nem konzervatív „szekértáborba” sorolt alkotók, például Vörös István, Tóth Krisztina, Rapai Ágnes, s az olyan „köztes létezők” is teret kaptak, mint például Zalán Tibor. Persze a saját szekértáborokba sorolását szinte minden alkotó külön-külön visszautasítja.
Könyvem előszavában szerepel, hogy megpróbálok átkacsintani a lövészárkok fölött. Van, aki gúnyolódott ezen, mások dicsértek érte. Az írószövetségi bemutatóra, valamint a könyvheti dedikálásra sokan eljöttek, s az egymástól távol álló szerzők váltottak a másikkal egy-két szót, kezet fogtak… A könyvheti kavalkádban már mint ismerősök köszöntötték egymást. Vannak persze olyanok, akiket nem lehet „megmozdítani” – ehhez én kevés is lennék… de aki belelapoz ebbe a kötetbe, elgondolkodhat egyik vagy másik szerzőről: hiszen ő is emberi lény, neki is vannak értelmes gondolatai…
Időnként jelennek meg verseim a liberális Mozgó Világnál, a kommunista Ezredvégnél, de ugyanígy a jobboldali Hitelnél, Havi Magyar Fórumnál is. Nemcsak a liberális és baloldalon találkozunk intoleranciával, hanem a jobboldalon is. Az Élet és Irodalomban elmarasztaltak azért, mert a Iancu Laurával folytatott beszélgetésünkben kifakadunk azon, hogy Magyarországon önkényes kánongyártás folyik az irodalomban. Sztárcsinálás. Ha valakit megemelnek – csúnya szóval: hájpolnak –, akkor minden csapból ő folyik. Hatalmas kép róla a kirakatokban, a metrószerelvényeken, mindenütt. Ez nagyon káros, mert ennél sokkal többszólamú a magyar líra, és sok értékes életműnek nincs lehetősége megmutatnia magát.

 

Fényszonett

Kezed ha gyújt köröm-picinyke mécsest,
amíg viasz, s rövid kanóca tartja
egy kontinensnyi éj se fog ki rajta,
nem oltja őt ki semmilyen tömény est.

Az utcalámpa fényzuhany: csorog rád,
zuhog fejedre tiszta fénysugára.
Tusolsz. A tisztaság zuhog ruhádra,
tested zuhanyrózsák aranyporozzák.

A szurkos éj kísértetek barátja,
csuklyás daróca sok lidérc kabátja,
suhog, csapong ezernyi furcsa lénye.

Egy kontinensnyi éjsötét szakadt rám,
és éjszakányi híg szurok ragadt rám,
de mossa már az utcalámpa fénye.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..