Árok

Mindegyik vallás mély árkot ás önmaga és az összes többi közé. Minél egyértelműbb és radikálisabb az üdvösség ígérete, annál szigorúbb az attól eltérőkkel való szembeállítás. A Bibliában a legvéresebb csaták és mészárlások jelzik az Isten egyetlenségébe vetett hit egyértelműségét, amely nem tűrhet ellentmondást, s amely az idegeneket meg kell hogy büntesse. Jan Assmann, neves tübingeni egyiptológus számos előadásában aláhúzta, hogy a vallási megkülönböztetés nyelvi formájának szerves részét képezik az erőszak metaforái. A zsidóságnak túlélése érdekében nagy szüksége volt arra, hogy különlegességét, a környező népek hitvilágától és szokásaitól való határozott elkülönülését a legélesebb nyelven fogalmazott szövegekkel hangsúlyozza. Főképpen akkor, amikor a keveredés és a vallási határok elmosódásának kísértése fenyegette.


Az árok azonban nemcsak az elválasztás eszköze, hanem az átalakulás tere is. Az a fantáziával és szenvedéssel teli tér, amelyben elvész az addigi, és megtalálhatóvá válik az új. Az árok a nem lefoglalt hely, s ezért lehet a legnyitottabb – egyszerre az ég felé és a poklok mélyére. Pál apostol fogalmazza meg az efezusiaknak írt levélben a hitről, hogy abban mutatkozik meg „a magasság és a mélység” (3,18). Mert a hit nem az egyik vagy a másik part, nem a múlt és a jövő bizonyossága, hanem a szabadság, amely a kettő között tárul fel, az árok, amelyben folyam hömpölyög, vagy amit buján ural a természet.

 

Az egyéni utakat és a társadalom útjait árkok szakaszolják. A magyar történelem huszadik századában mintha túl sok is lenne belőle. Trianon árka, a világháborúk lövészárkai, a szovjet hatalom aknákkal és szögesdróttal biztosított árkai, majd a nehezen tudomásul vehető jóléti árok az EU felé vezető úton. Nem viselkedhetünk úgy, mintha nem lennének, sőt az új építkezéshez bizony mindegyik partján még időznünk kell. Csöndben, nem harsogva, türelmesen, nem kapkodva, várakozva. Rilke írja Istenről: „csönd vagyok, két hang közé bemetszve, // melyek csak lassan hangolódnak egybe.”