Aranymisés portrék

„Lelki embereknek neveltek minket a szemináriumban, ahol nagyon jó tanáraink és elöljáróink voltak: Erdős Mátyás, Vajda József, a kisszemináriumban Liska Zoltán atya. Igazi papi eszményt állítottak elénk. Később leváltották őket, de mi továbbra is az ő szellemükben készültünk küldetésünkre” – mondja Miksó Sándor, aki 1958. június 15-i szentelése után biztos volt abban, hogy vidéki szolgálatba kerül. Ennek megfelelően kerékpárt, csizmát, esőkabátot vásárolt magának. Főpásztora azonban Budapestre, az Ecseri úti plébániára helyezte. Egyetlen munkásszálló árválkodott a környéken, s még nem bontották le a Mária Valéria-telepet. Aztán ott volt a híres, olykor hírhedt ecseri piac. „Ebbe csöppentem bele.” Sándor atya mégis örült, hogy egyáltalán dolgozhatott: négy iskolában tanított hittant, reverendában járt az utcán is… Három évvel később azonban kitiltották Budapestről. 1961. február hatodikáról hetedikére virradó éjszaka négyszáz plébánián tartottak házkutatást országszerte. „Káplán kollégámmal és a sekrestyés fiával éppen aznap este néztük meg a moziban a Találkozás az ördöggel című, tűzhányókról szóló filmet. Fél tizenegy tájban hazafelé tartottunk, borongós, nyers februári idő volt. Csodálkoztunk, mennyi ember ül mégis a plébániához közeli padokon. Tizenkét bőrkabátos férfi. Amikor beléptünk a plébániára, s belülről éppen zártuk volna az ajtót, felhangzott: Fogják meg a kutyát, nyissák ki az ajtót, rendőrség! Majd a további utasítás hangzott: adjuk elő a birtokunkban lévő fegyvert, lőszert és illegális iratokat.” Szabó József jezsuita atyát, aki szintén a plébánián lakott, letartóztatták, nyolc év börtönt kapott, Gergely Dezső káplánnál és Sándor atyánál hajnalig tartott a házkutatás. Még a redőnytokot is szétszerelték, kihúzták a hamut a kályhából… végül egy bőröndre való gépelt iratot vittek el: akkoriban a hitoktatási anyagokat gépelni kellett. „Egy kis csend következett, majd nyár elejétől megkezdődtek a kihallgatások. Valaki mindig odalépett mellém az utcán: másnap délelőtt jelentkezzem a Gyorskocsi utca 11.-ben. De nem mondhatom meg senkinek, hová megyek.” Mi volt a „fő bűne”? Az atya csöndesen, tekintetében bujkáló huncut mosollyal mondja: „Ami ma is: foglalkoztam az emberekkel. Összegyűltek jó néhányan a szobámban, s továbbképzést tartottam: dogmatika, egyháztörténelem, hitvédelem volt a téma. S ez akkoriban főbenjáró bűnek, államellenes összeesküvésnek számított.” 1961. november 25-én Végső Gyula tartotta az utolsó kihallgatást (az ávós – szokás szerint – nyilván fantázianevet használt). Az atyát 1962-ben áthelyezték Kemencére. „A sekrestyés fia, akiről kitudódott, hogy ávós rangban szolgál, egyébként korábban osztálytársam volt, közölte velem, ne nagyon sajnáljam, örüljek, hogy Kemencére kerülök, s nem Márianosztrára, a börtönbe vittek.” A történelmet mindig fölülírja az isteni gondviselés, ha az ember számára olykor nehéz is kiolvasni annak minden betűjét. Sándor atya 1963-ban a városmajori plébániára került, ahol egészen 1977 októberéig szolgált. Ekkor nevezték ki Kőbányára plébánosnak. Tizennyolc éve börtönlelkészi – mint maga mondja – „missziót” is folytat a Gyűjtőfogházban. S hogyan kapcsolódik a ferences szerzetesség és a kis hédervári kápolna az életúthoz? „Szerettem volna ferences lenni, különböző kitérők után a szerzetesek esztergomi gimnáziumában érettségiztem 1953-ban.” Sándor atya, saját bevallása szerint, gyerekkorában „nagyon nagy csibész” volt: a kápolna oldalfalának üregében háborús „emlékeket” gyűjtött: kézigránátokat, töltényeket… „Hetedikes elemista koromban már kívánkoztam, hogy pap legyek. Balogh József káplán, később csillaghegyi plébános egyik hittanóráján, 1946 tavaszán az utolsó kenetről beszélt – akkoriban így nevezték a betegek szentségét. Azt magyarázta, nincs a világon annál nagyszerűbb, mint odaállni egy ember mellé, akiről mindenki lemondott, s megsegíteni őt. Akkor ért a jézusi tőr: ez nekem való! Attól kezdve teljesen megváltoztam. Ministráltam, latint tanultam már a nyáron. Szeptember 16-án Mindszenty József bérmált a faluban. A bíboros megtekintette az ősi, Árpádkori kápolnát. János bácsi, a sekrestyés szólt, nem akarok-e odamenni akkor. Dehogynem! Porubszky Géza plébános úr rám mutatott a bíboros jelenlétében: Ez a kisfiú pap akar lenni. A főpásztor magához hívott, kérdezgetett, érdeklődött családom felől – szüleim földműves emberek voltak –, majd titkára, Zakar András közölte: úgy tudja, Esztergomban van még hely kispapjelölteknek… Egy hét múlva érkezett a távirat: fölvettek a bencések iskolájába és a Marianumba, a kispapjelöltek kollégiumába, azonnal jöjjek. Október elsején édesanyámmal elutaztunk Esztergomba, s tizenkét évig, szentelésemig ott maradtam…” Mintha hatalmassá nőne a falon a kicsiny kápolna rajza, Sándor atya határozott tekintetében a szelídség pedig azt üzeni: akár ha most kezdené.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..